Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-07-06 / 27. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 179 a szupplikánsok vendéglátásának gyönyöreit; mikor a lelkésznéknek az a kiváló nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy sokszor két ebédet vagy két vacsorát főzhettek egymásután a rendszerint későn érkező szupplikáns urak számára ... Most is úgy lett. S míg odakünn a konyhán új sürgés és gond vette kezdetét, én betessékeltem a vendéget hivatalos szobámba. A föllobbanó lámpafény világánál végre előttem állt teljes valóságában a szupplikáns. Hatalmas egy alak. Azóta se láttam e zsánerban liozzáfoghatót! Theologus volt más kerületből, ki most végezte utolsó évét. Az első negyedórában már megtudtam tőle, hogy minő sikerrel vizsgázott, mikor lesz a felavatás; hogy már kápláni helye is van, de — tette hozzá rettentő mennydörgésszerű hangon, melytől a vér is megállt ereimben: „ha az „öreg" teljes úri ellátáson kívül nem ad hatszáz koronát, nem ment el as eszem, hogy dolgozzak helyette.. ." Alig akartam hinni füleimnek ! Elhűlt bennem a vér ily rettentő igények hallatára! Átvillant egy pillanat alatt agyamon saját multam: az 50 o. é. frt évi fizetés, az aludttejes vacsorák ; a hideg, nyirkos, pipafüstös káplánszoba, a sárba-vízbe, hóba-szélbe csatangolás rövid téli délutánokon, járhatatlan utakon messze filiákba; a késő esti, félig fagyott állapotban hazaérkezés, éhesen lefekvés ; kábult fejjel, fájó rekedt torokkal ébredés . . . Igaz-e ez valójában, hogy harminc év alatt ekkorát fordult volna a világ? Igaz-e, hogy az elöregedett, munkaképtelenné vált beteges lelkész, ha szegényebb gyülekezetben van, jövedelmének 75—80%"át kénytelen káplántartásra odaáldozni? Kételyeimre megadta a feleletet csakhamar az élet. A tapasztalás rideg tényekkel bizonyította, hogy az én szupplikánsom nem igen túlzott, mikor kápláni igényeit oly hihetetlen fokra fölcsigázta. Pályázati hirdetéseket hozott koronkint az egyházi lap, a mikben jól dotált alföldi papok csakugyan megígérték káplánjaiknak a hallatlanul magas díjazást. Mások, kiktől ily mérvű kápláni javadalmazás saját exisztenciájuk teljes tönkrejuttatása nélkül nem került, nagy szerényen csak annyit bátorkodtak kiírni, hogy a díjazás „privát egyezség szerint" fog megállapíttatni. Itt körülöttem a hetven évet meghaladó papok, készebb betegen, fájós tagokkal, ziháló tüdővel is maguk viselni hivataluk minden terhét, semhogy amúgy is sanyarú kenyerük nagyobb felét hajlandók lettek volna odaadni a segédnek. Szinte szállóigévé lett már az idősebb lelkésztársak között, hogy maguknál „nagyobb urat" nem fognak odavenni házukhoz. Van lelkész Dunántúl, ki már túl van a nyolcvanon s dacára igen népes s szétszórt gyülekezetének, mindezideig nélkülözte a káplánt. Magam is s tán velem együtt mások is, aggódva gondolunk arra az időre, mikor majd a reszkető öregség, a tehetetlen aggkor közeledtével mind nagyobb súlylyal fog hajlott vállainkra nehezülni a hivatal terhe; mikor ha a lélek még kész volna is, de a test erőtlen lesz tovább hordozni a terhet Ki vonhatná kétségbe, hogy ily viszonyok közt komor aggodalommal van okunk várni a vigasztalan jövendőt. De másrészt ki kételkednék a felett is, hogy a testben-lélekben elgyengült lelkész munkaképtelenségének a hívek lelki gondozása s lelki szükségleteinek kielégítése kiszámíthatlan mértékben kárát vallja. Már is mind sűrűbben fordulnak elő olyan esetek, mikor a lelkész gyengesége miatt legyőzhetlen közlekedési akadályok egyenesen reákényszerítik a népet, hogy a házasságok kötésénél s a temetési alkalmaknál mellőzzék az egyházi szertartást. S mindenki be fogja látni, ki a nép lélektanát ismeri, hogy az ily példákat csak el kell kezdeni, azután mind sűrűbben fognak ismétlődni, míg végül szokássá válnak, a mitől pedig bajos, szinte lehetetlen lesz a visszatérés az előbbeni rendes állapothoz. Vonjuk le most a föntebbiekből a morált. Az azt hiszem mindenki előtt világos és kétségtelen, hogy a mostani állapot az amúgy is aggasztóan ingadozó egyházias közszellem veszélyeztetése nélkül, hosszabb ideig, fenn nem tartható. Az elerőtlenedett beteges lelkészek mellé segéd kell. Ez a közegyház vitális érdeke inkább, mint egyeseké! S a pozsonyi lelkészi értekezlet kétségkívül eltalálta a szeg fejét, mikor a lelkész nyugdíjjogosultságát, vagy a mi ezzel azonos jelentésű, további munkaképességét 40 évi szolgálat után hivatalból kivánja megállapíttatni. Helyes. Ismételjük ezt többször, hangoztassuk sokszor, hogy el ne felejtsük. Addig is pedig, míg ez a követelmény általános meggyőződéssé érlelődik mindenki lelkében, úgyannyira, hogy mint törvény lép a világ elé: rendeznünk kell a káplántartás kérdését. Azt senki sem vonhatja kétségbe, még maguk a higgadtan gondolkodó káplánok sem, hogy egy szerényebben dotált öreg lelkész, még ha kongruás is, teljes ellátást s ezenkívül még hatszáz koronát, a mi együtt nem kevesebb, mint 1100—1200 korona, nem szakíthat ki jövedelméből, mert akkor sok esetben megfordulna a szerep: a papnak maradna a kápláni fizetés és a káplán élvezné a lelkész fizetését. Ez pedig nem volna igazság. De ha ez nem igazság, akkor tán a régi negyven-ötven frtos fizetés lesz az igazság? Távol legyen! Elég ha 30—40 évvel ezelőtt mi kiszenvedtük ezt a nyomorúságot, minden utánunk következendő kápláni nemzedékek helyett. De hát akkor hol lesz az igazság? Bizonyosan ott lappang ez esetben is valahol a középúton, csak a megfelelő szem és érzék kell hozzá, hogy valaki meglássa s fölismerje. De hát nincs-e nekünk szentesített egyházi törvényünk, nincsenek-e fölös számmal megalkotott szabályrendeleteink légió §-al, a miknek útvesztő labirintusában ma is nagy hasznát tudnánk venni egy jólelkű modern Ariadne tájékoztató fonalának? Valahol csak lesz szó ezekben a káplánkérdés szabályozásáról? A zsinati törvény e kérdést egészen érintetlenül hagyja. Csupán azt határozza meg a 65. §-ban, hogy ki választható meg rendes lelkésznek. A dunántúli egyh. kerül, által jóváhagyott s kötelezőnek kimondott egyházközségi s egyházmegyei rendszabályok is mélyen hallgatnak e kérdésről; pedig valahol az egyházközségi tisztviselők között leglogikusabb volna a segédlelkészi állás egyházjogi természetét s hatáskörét szabatosan meghatározni, mert ez tagadhatlanul csak az egyházközség jogi keretében foglalhatna helyet. Már a dunántúli egyházkerületi szabályrendelet megemlékezik a segédlelkészekről s az 55—62. §-ban foglalkozik azoknak alkalmazása körüli eljárással. S igaz ugyan, hogy e szabályrendelet részletesen fölsorolja a segédlelkészek alkalmazásának módozatait, sőt még azt is megállapítja, hogy rendszeresített állásukban díjazásukat az egyházközségek fizetik: de minden más esetben, tehát a lelkész öregsége, munkaképtelensége vagy betegsége eseteiben már a lelkész és a gyülekezet közti egyezségre utasít. Álljunk meg itt egy pillanatra. A ki ismeri a gyülekezeteknek az „oh népnek" s még inkább a nép vezetőinek, a szociális aspirációkkal szaturált szájas „szókimondóknak" határtalan szűkkeblűségét; s tovább : a vagyonosabb s mindig „a mi pénzünk !" jelszóval vagdalkozó hangadóknak alig leplez-