Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-07-06 / 27. szám

180 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 egységében találja csak meg az akarat a maga szabadságát, tehát a maga igazságát. Egyszóval az ember a végetlenre törekszik; a végetlen pedig csak Istenben jut valóságra. Az ember Istenért, Istenhez törekedve van. Az Istennel való közösség az embernek igazsága; a vallás az ember életének igazsága. Csak ez teszi őt igazán emberré. A keresztyénség védelméből. Ford. Csiky Lajos. Luthardt K. E. Tövisek és virágok. ii. Csodálatosan van megalkotva az emberi szív. Alig fordul bele a fiatal ember a 22-ik évébe, még az iskola szűk padjaiban szorong, mikor már előre veti árnyékát ifjú szivére a megélhetés gondja, az önállóság utáni vágy szorongó aggodalma. A theologia Il-ik évfolyamát, osztályunk három csoportba verődve, külföldön töltötte. Legnépesebb volt a hallei kolonia, hol négyen, ezután a bécsi, hol hárman, s végül a jénai, hol ketten frekventálták az utolsó tanévet. Ez utóbbiak közül az egyik csüggedt madár én voltam. Nem ok nélkül használom ezt a kifejezést, jóllehet az a külföldi egyetemi élet vidám bursikóz jellegéről alkotott közfelfogással merőben ellenkezni látszik is, mert mi Jénában a „

Sonnabend"-ek szokott zajosabb óráitól eltekintve, sokszor valósággal csüggedtek voltunk. Elfogta szivünket a honvágy. A roppant távolság tudata mély sóhajokat fakasztott ajkainkon, a miknek az elhagyott kedves szülőföldre juttatását a futó felhőkre bíztuk. De a honvágy mellett a jövő nagy kérdőjele is, napról-napra élesebb körvonalokban kezdett kibontakozni gondjaink sötét fellegtáborából... Mi vár reánk, ha a „számkivetés" hosszú keserves ideje végre is lejár s mi, az utolsó nehéz vizsgán is átesve, kezünkbe kapjuk a lelkészi diplomát... ? Almaink netovábbja a Icáplánság volt. De közülünk egyetlenegy sem volt abban az irigyelt helyzetben, hogy a sóvárgott cél biztos reményével kecsegtethette volna magát. Kilátás semmi! S bár fiatal merész fantáziánk fáradhatatlanul kalandozott napról-napra Dunántúl 165 parochiája között: nem találkozott révpart, hol reményének horgonyát csak a valószínűség esélyével is kivethette volna. Hiszen tudtunkkal mindössze két szervezett kápláni állás volt az egész kerületben; de az is ős idők óta betöltve sokat próbált veterán káplánokkal, kik az „uramöcsém"-bői is régen kinőttek már. Közülök az egyik nem kevesebb mint tizeyikét évig szolgált évi negyven o. ért. forintokért, mikor végre feléje mosolygott a rég várt Fortuna s megválasztották egy, évi százhúsz o. ért. forintokkal javadalmazott lelkészi állásra, hol még az a megtisztelő missió is várt reá, hogy a múzsa-sereget is oktathatta. A másik sokkal irigyeltebb helyzetben volt, mert kerek száz o. é. forintot élvezett évi fizetéskép. De hajh! ettől meg lassankint végkép elfordult utóbb a sors kegye, mert tíz évi káplánkodás után végre is keserű csalódással volt kénytelen fölírni a káplánia ajtajára Dante híres szavait: „liayyjátok kívül minden reményt.. " Mint szánandó hajótörött a káplánkodás zátonyos vizein megfeneklett hajóján hagyva lelkészi diplomáját s tönkrement reményeit, elhagyta a sekélyes vizeket s a körjegyzőség kedvezőbb szelektől hajtott vitorláival evezett tovább .. . S a mi ábrándjaink célpontja mégis csak a kápláni állás maradt! S mennél jobban közeledett a hazatérés ideje, reményünk fáradt szárnya annál kétségbeesettebben vergődött. Végső erőfeszítéssel végre elröppent az odahaza szomszédos espereshez, ki már gyermekkorom óta ismert. Megható szavakkal kértem: hívjon meg segédlelkészéül, nem kívánok tőle semmi pénzbeli díjazást; csak ellátást adjon, semmi más kiadása reám nem leszen. Szorongva vártam a feleletet... Nem is soká váratott magára. Megjött „szép hegedüszóban" a lesújtó válasz, hogy „ez idő szerint" még nincs szüksége káplánra. Az igaz, hogy azóta már ötvenéves lelkészi jubileumát is régen megülte s még „ez idő szerint" sincs szüksége káplánra. Még egy utolsó kísérletre határoztam el magamat. Hasonló „föltételek" mellett fölajánlottam szolgálatomat egy, hetvenen már jóval túl levő öreg papnak ... Fájdalom! annak sem kellett „ez idő szerint" még segítség. Nem is kellett halálos-holtig sem; pedig a mily anyagilag igen jól szituált helyzetben volt, prédikációi utolsó éveiben alig álltak egyébből, mint erős katedrai döngetések közt névszerinti felsorolásából azon szerencsétlen bűnös atyafiaknak, kik a hét folytán kissé ködös fejjel bandukoltak haza a szőllőhegyről, a mely ékes „szent beszédet" végül megkoronázta annak kihirdetése, hogy : X atyánkfia pedig elvesztvén hazafelé jövet a pincekulcsot (persze ha menet vesztette volna el, haladéktalanul megkereste volna maga) a megtaláló még ma okvetlen kézre adja ... Hiábavaló volt tehát minden kísérletezés, hogy a sóvárgott kápláni célt elérhessem. A bizonytalan jövő nyomasztó gondjaival terhelten érkeztünk haza. De azért az Úr gondot viselt rólunk. Szegény jó öreg püspökünk mindnyájunkat elhelyezett. Engem s még egyet „saját rendelkezésére" avatott föl káplánul s a többit is fölavatta. Néhányan nevelőnek mentünk gazdag úri családokhoz, a „szerencsésebbek" valósággal káplánokká lettek — kegyelemből, szolgálván minden díj nélkül, nem egyszer saját költségükön élelmezve is magukat. Az egyik egy híres szónok-pap mellett három évig szolgált mint káplán s mikor végül ütött az önállóság epedve várt órája, jutalmul összes fáradozásaiért egy színehagyott, zöldbe játszó avult reverendát kapott a principális elismerése jeléül. Magam a nevelősködés után egy igen népes gyülekezetben, nagy jövedelmű beteg pap mellett évi 50 o„ é. forintokért szolgáltam. Ez, ezelőtt 28—30 évvel történt. Most pedig fordítsuk meg az éremnek másik oldalát. Szép nyári alkonyon nyíló rózsafáink előtt ültünk családommal. Már közel volt a szokott rendes idő, hogy nyugalomra térjünk, mikor az egyre boruló alkony homályából egyszerre egy magas, sötét porfödte alak körvonalai bontakoznak ki, a mint határozott szilárd léptekkel, nagy csörtetve, szinte rohanvást közeledik felénk. A feleség aggódó tekintete kérdően, szinte szorongva fordul felém; én azonban csakhamar felismertem a késői jövevényt. Nyakában az elmaradhatlan szíjjas táska, kezében viharedzett esernyő, fején legyűrt karimájú szalmakalap, feltűrt nadrág, ferde poros cipő. .. hiszen ez egy szupplikáns I ... Persze, hogy az volt. Más ki is jönne vacsora után, mikor már a tűz is rég elaludt a konyhán! Ez még abban a boldog időben történt, pár évvel ezelőtt, mikor még mi dunántúli papok is élvezhettük