Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-29 / 26. szám

228 nyugvó, elviselhetetlenül súlyos adóteher megszüntetését óhajtja keresztülvinni és e célból a törvényhozás elé külön törvényjavaslatot kiván előterjeszteni, az emlékiratban foglalt egyéb szükségleteinkről azonban úgy kiván gondoskodni, hogy az állam pénzügyi helyzete által vont korlátok között évről-évre emelné az egyházak dotációjaképen a költségvetésbe beillesztett tételeket, következő alázatos észrevételeinket van szerencsénk előterjeszteni. Az 1848: XX. t.-c. 3. §-a elrendelte, hogy minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedeztessenek és az eívnek részletes alkalmazásával a minisztérium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elébe kimerítő törvényjavaslatot terjeszszen elő. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezen törvény szószerinti értelmében végre nem hajtható, mert az a protestáns egyházak autonómiáját, esetleg más egyházak érdekeit érzékenyen sértené. Mi sem az egyiket, sem a másikat nem akarjuk. A mi azonban az 1848: XX t.-c. 2. és 3. §-aiban alaptörvény erejével bíró kötelem gyanánt kifejezve van

; az abban kulminál, hogy azok a valláserkölcsi és közoktatási célok, a melyek terheit a bevett vallásfelekezetek hordozzák, lényegükben állami terhek s hogy azok teljes fedezésére tehát az állam kötelezve van. Ezen állami alaptörvény erejével bíró obligació már több mint félszázad előtt lejárt, nem tekinthető tehát részünkről szerénytelenségnek, ha a benne elvállalt kötelezettség beváltását immár komolyan sürgetjük. Annál kevésbbé tekinthető szerénytelennek ezen sürgető kérésünk, mert hiszen mi századok óta az államot is érdeklő ezen terheket magunk viseltük és mert mi az obligaciónak nem is teljes beváltását, hanem csakis terheink részbeni elvállalását kérjük az államtól. Nagyméltóságod az emlékiratunkban felsorolt egyházi szükségletek között legégetőbbnek tartja az adózási viszonyokban rejlő nagy anomáliák megszüntetését és ezért ez irányban kiván első sorban törvényjavaslatot előterjeszteni. Mi teljes elismeréssel és hálás köszönettel vagyunk Nagyméltóságodnak ezen nagy humanitásra valló szándékáért, de tekintve az egész feladat nagyságát és érezve azt, hogy az eljárás célszerű és tapintatos mikéntjétől függ az egész kérdés helyes megoldása, nem mulaszthatjuk el aggodalmunkat kifejezni a fölött, hogy a kérdés megoldásának ily elaprózása és különösen a segélyezésnek külön törvény hozatala nélkül az évi budgetbe való átterelése ügyünknek nagy kárára fog lenni, és semmiképen sem lesz beváltása azon kötelező obligaciónak, a melyet 1848: XX. t.-cikkben a törvényhozás magára vállalt. Nem a kormány akaratán múlt, mert a dolog természetében fekszik, hogy eddig nem sikerült és előreláthatólag ezentúl sem fog sikerülni a budgetbe felvett dotációt csak megközelítőleg is akkép fokozni, hogy csak a le

ekisebb reményünk is lehetne, hogy ezen dotáció emberileg belátható időben arra a fokra emelkednék, a mely az emlékiratokban kimutatott és kétségbe nem vonható szükségletek fedezését csak némileg is megközelítené. Meg vagyunk tehát győződve arról, hogy a részünkre alaptörvény által biztosított segélyezés a budget keretében évről-évre felveendő dotáció rendszerén teljes hajótörést fog szenvedni. A minisztérium ugyanis az évi budgetbe csak olyan nagyobb kiadásokat köteles beállítani, a melyek törvényen alapulnak és ezért nem várható, hogy azok a kiadások, a melyeket emlékiratunkban felsoroltunk, külön törvényben való megállapítás hiányában, az évi budgetbe fel lesznek vehetők. A mi az állam pénzügyi helyzetét illeti, készséggel elismerjük, hogy vannak az államnak létfentartási szükségletei, melyek első sorban feltétlenül kielégitendők. De nem ismerhetjük el, hogy az a segély, a melyet az állam az 1848: XX. t.-c. 3. §-a alapján adni köteles, az állami szükségletek fedezési sorrendjében az utolsó helyet foglalná el. De nem is képezne a 3. §. oly obligaciót, a mely 56 év előtt esedékes kötelezettséget megállapít, a magyar állam akkor sem tekinthetné utolsó szükségletének annak a kulturmissiónak a teljes erejéből való támogatását, a melyet a két protestáns egyház az állani- és nemzetfentartás érdekében évszázadok óta teljesít. Jogos és méltányos tehát az a kérésünk, hogy az állani pénzügyi helyzetére való utalással ne méltóztassanak ezen kulturmissiónak a jelenlegi viszonyhoz mért további teljesítését lehetetlenné tenni. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy az állami törvényhozás már most az emlékiratban kimutatott összes szükségletek fedezéséről egy törvényben egyszerre gondoskodjék. Sőt ellenkezőleg köszönettel fogadjuk Nagyméltóságodnak azt az igéretét, hogy az adóztatási viszonyokban rejlő nagy bajok orvoslását első sorban akarja foganatba venni, de ebben megnyugodva, azt is kérjük, hogy az emlékiratunkban felsorolt egyéb szükségleteinkről való gondoskodás ugyanazon törvényben biztosíttassék és az államkormány utasíttassék, hogy a törvény által már most megállapítandó segélyösszegeknek kifizetése előre meghatározott terv szerint akként foganatosíttassék, hogy a dotációk az éveknek előre meghatározandó során keresztül fokozatosan addig emeltessenek, a míg azok a törvény által megállapított segélyezés mértékét elérik. A mi már most a Nagyméltóságod leiratában foglalt és az adózási viszonyok rendezésére vonatkozó törvényjavaslathoz szükséges előmunkálatokat illeti, mindkét protestáns egyház illetékes testületei, nevezetesen az ev. ref. egyház zsinata és az ág. h. ev. egyház egyetemes közgyűlése a Nagyméltóságod által szükségesnek jelzett rend- és jogszabályok megalkotása iránt intézkedett. Egyidejűleg bemutatjuk az egyházi adózásra vonatkozó, Nagyméltóságod által bekivánt összes részletes adatokat, hogy azok alapján a szükséglet mérve pontosan megállapítható és a benyújtandó törvényjavaslat kellő indokolással ellátható legyen. Midőn azonban a részletes adatokat a magas kormány rendelkezésére bocsátjuk, nem mulaszthatjuk el ezek kapcsán egy kérelmet is előterjeszteni. Előre látható, hogy túlterhelt szegény egyházaink szükségleteik fedezésének megállapításánál azt a minimális adókulcsot fogják életbeléptetni, a melyet az egyház illetékes testületei a segély igénybevehetésének előfeltételeként megállapítottak, bízva abban, hogy az ilykép fedezetlenül maradó szükséglet az állami hozzájárulásból alakított adóalapból fog fedezetet nyerni. Ha már most az állami hozzájárulás a mutatkozó szükséglet fedezésére elégtelen lenne, ez maga után vonná azt, hogy a segélyt igénybe vevő egyházak a már megállapított minimális adókulcsot meghaladó újabb adót volnának kénytelenek egyháztagjaikra kivetni, a mi nemcsak egyházaink háztartását zavarná meg, hanem — a mi talán még veszedelmesebb — egyháztagjainkban a törvényileg is biztosított, de be nem következett teherkönnyítés elmaradása miatt, a legnagyobb elégedetlenséget idézné elő és megrendítené a bizalmat törvényeink intézkedéseivel szemben. Kérnünk kell tehát, hogy egyrészt a bemutatott részletes adatokat egész terjedelmükben elfogadni, más-