Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-15 / 24. szám

180 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 tetni kezdték a határozatot, olvastam az igaztalan vádat, „a papok hozták azt a határozatot", sőt magánkörben még nyersebb kifejezést hallottam: „a papok dobták ki a gyámoldából a tanítókat". Pedig egyet se dobtak ki, mind benne maradt, a ki benne volt! És ha most a lelkészek hoznák az indítványt értekezleteikből, hogy lelkészek se vétessenek fel többé a gyámoldába, a ki őket megvádolni akarná, könnyen találna reá ürügyet. Ni! oly önzők, oly szívtelenek azok a papok, inkább mint sem a tanítókat ismét felvennék a gyámoldába, saját tiszti társaikat is kizárják, csakis magukat őrzik. A fődolog az, hogy midőn ellenünk, mint gonosztevők ellen szólanak, nincs igazuk. Conscia mens recti famae mendacia ridet. Magyarul: én pedig keveset gondolok azzal, ha ti tőletek vagy emberi ítélettől ítéltetem, sőt még én magam is nem ítélem magamat, mert nem vádol engem az én lelkem. Nem is „a lelkészeknek kell ezt a kérdést megoldani", hanem az egyházkerületnek, melynek képviseleti s kormányzó hatósága a közgyűlés. Meg is tette az egyházkerület az első, a kezdeményező lépést a győri egyházmegye indítványának elfogadásával, megbízván a gyámoldai igazgatóságot, hogy a gyámoldai alapszabályoknak a viszonyokhoz képest szükséges módosításokat célzó s szakértő által is felülvizsgált javaslatát terjeszsze be. A kezdeményező lépést követni fogja a többi. Ne vágjunk elébe a kérdés alaposan, higgadtan megfontolandó megoldásának. A kérdés megoldásának „megsürgetésére a lelkészek részéről" sincs szükség. Egyelőre várni kell és a kérdés megoldását előkészíteni! Kund Sámuel. SZEMLE. A gyámolda kérdéséhez. Az „Evang. Népiskola" februári számában Szigethy Dénes répcelaki tanító úr „az egyházkerületi gyámolda és a tanítók" cím alatt ír s fájó érzéssel ecseteli a tanítók megrövidítését. Erre választ adott egyházkerületünk főszámvevője, Jausz Vilmos úr. Kétszer elolvastam a választ, majd vettem püspök úrnak 1462. számú leiratát, a mely figyelmessé teszi az espereseket, ezek útján a lelkészeket Varga Gyula esperes úr egy indítványára, a mely az „Őrálló" hivatalos közleményei között a 7. számban jelent meg. Elolvastam Varga esperestársam szerény indítványát is. Tudom, hogy alapos a feltevés, tudom, hogy ingatag elapon áll kerületünk gyámoldája. Fáj az is minden nemes érzésű lelkésznek, hogy 1894-ben Nagy-Kanizsán ki kellett mondani, többé a tanítók fel nem vehetők, de azt is tudom, hogy a kerület nem azért mondotta ki, hogy fel nem vehetők, mert épen szép állami nyugdíjjal van megoldva nyugdíjazási kérdésük, hanem kimondotta azért, hogy a régi tanítók s ezekkel egyben a lelkészek nyugdíját ne kelljen liquidálni, mely sokszorta sujtóbb volna a régi tanítók és lelkészek árváira, sem mint a fiatal tanító nemzedék kizárása akkor, mikor azok nyugdíj nélkül nem maradnak. Hogy a kerület az államsegélyből segélyezi a gyámoldát, azt a kerületnek senki és semmiféle elem szemére nem vetheti, mert boldogult Karsaynk püspökségének hosszú idejében ez az önmagával keveset gondoló dunántúli, mindenkit tisztelő szegény papság némán hallgatta el és nézte el azt, hogy a házassági felmentvényekkel az ő fáradtságával a püspöki kézbe összegyűjtött dispensátiói összeg mindenkor évről-évre a tanári nyugdíjhoz csatoltatott. Ha nem lett volna odacsatolva, talán nem is kellene a gyámoldát ily ingatag alapon látnunk és talán mathematikai számítással tudtunk volna oly kulcsot teremteni, a mely kulcs lehetetlenné tette volna a tanítói karnak kizárását. Tűrjünk némán, cselekedjünk okos észszel s gyarapitsuk gyámoldánk tőkéjét. Semmi körülmények között nem osztom Varga Gyula kartársunk indítványát, de a leghatározottabban ragaszkodom Jausz Vilmos számvevő úrnak véleményes jelentéséhez és úgy és akként cselekedjünk, hogy feltétlenül mielőbb a tanítói kart is felvehessük a gyámolda kötelékébe. Iskoláink már félig-meddig állami iskolák, értem felsőbb iskoláinkat, ragaszkodjunk hozzájuk, áldozzunk értük, de önmagunkat és tanítóinkat számító észszel, határozott akarattal pártfogoljuk s gyámoldánk alapját, ha inog, külön kivetéssel gyülekezetekre, lelkészekre és tanítókra, önáldozatunkkal szilárdítsuk meg. Ha a nyomor korában eddig fenn tudott állani, most a haladás korában sötét bűne lenne a protestánsoknak, ha ki merné mondani, hogy 1907-től lelkészeket sem vesz fel. Kérdezem, gondoskodott-e az egyetemes nyugdíjintézet a lelkészek özvegyeiről? Nem szégyene-e egyházkerületünknek, hogy lelkészözvegyek, ha férjük nem választotta a nyomorúságos I. osztályt, kénytelenek konyhavezetőknek menni. Belőlem nem beszél az önzés, de lelkem elszorul, szívem fáj, mikor a kerületi gyámolda végbukásáról kell beszélnünk. Ne beszéljünk róla, keressük fel a gazdálkodást és mathematikai számítást értő embereinket, kérjük őket, hogy új alapszabályokat új számításokkal s kerületi jövedelmünk bizonyos időre való lekötésével tegyék lehetővé, hogy az egységes, osztályok nélküli intézetbe a lelkészek kötelesek belépni, a tanítók beléphetnek. Ezzel határozottan állítom s merent hinni, hogy a kiélesedett, de nem positiv alapokon épített válaszfalak lelkész és tanító között leomlanak s szeretetben forrunk össze a jövőben, mint a múltban is. Czuppon Sándor, zalai esperes. TÁRCA. Grundtvig. (1783—1872.) IV. 1808-ban elhagyta nevelői állását és Koppenhágába ment, a hol a Walkendorf-féle collegiumban nyert ellátást. Itt azután irodalmi munkásságával és privát órák adásával tartotta el magát. Örömmel jelentette testvérének, hogy az „Észak mythologiája" című művéért kiadója ívenkint hat tallért fizet. Megjelentek első költői művei is, melyeket a közönség tetszéssel fogadott. Koppenhágában érintkezett kora legnagyobb íróival, Orsteddel és Sibberrel. A legszebb írói, költői pálya állott előtte, mely után áhítozott. De a gondviselés más pályát jelölt ki neki. Grundtvig atyja hajlott kora dacára még mindig lelkészkedett Udbyban. Már arra gondolt, hogy inkább lemond, mintsem rationalista segéd lelkészt venne maga mellé. Ekkor fia azzal az ajánlattal lép atyja elé, hogy kész a segédlelkészi állást oldala mellett elfoglalni. Atyja azt is szerette volna, hogy fia utódlási joggal foglalja el a segédlelkészi állást, de a fiú ez ellen tiltakozott. Grundtvig benyújtotta kérvényét az iránt, hogy lelkészszé szenteltessék. A felszentelés előtt próbabeszé-