Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-15 / 24. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 179 Az országos tanítói nyugdíjintézettől a fentírt fél évben ág. h. ev. és ev. ref. tanító özvegy (beleértve az árvák járulékát is) 400 és 400 koronán felüli összegben részesült huszonöt és 400 koronán alul maradt hatnak ellátási összege, az az minden ötödiké. És ismét mondom : azokra nézve, kiknél az igényjogosultság és a korpótlék mindjárt kezdettől fogva vétetik majdan tekintetbe, az ellátási összeg nagyobb fog lenni. Azt a sérelmes különbözetet, mely a lelkészek hátrányára ma még fennáll az egyetemes nyugdíjintézet és illetve az állami tanítói nyugdíjintézet nyújtotta gyámolítás közt, a kerületi gyámolda egyenlíti ki. Ha van sérelmes valami a tanítói nyugdíjazásnál, a mint hogy van, azt a sérelmet az állam követte el, midőn feltalálta a tisztán tanítói javadalom és a kántori javadalom közti különbség elméletét, a kántori javadalmat is beleszámítván a fizetés összegébe, midőn a fizetés kiegészítéséről van szó, ellenben leütvén — irgalmatlanul megfelezvén a kántortanítói javadalmat, midőn a nyugdíjigény megállapításáról van a szó. Mintha bizony a tanító nem szolgálná a közműveltséget mint kántor is! és mintha a kántori teendők a kántortanítói kötelességek fele részét vennék igénybe! Ugyancsak jó lábon állana az elemi iskolai ügy, ha a kántortanító félnapon tanítana, félnapon kántáltatna 1 A visszásság megszüntetésére az egyház megtette a lépéseket, a milyeneket 300 éven át számtalanszor kellett megtennie sérelmeinek orvoslására. Fájdalom, a multunkban nincs öröm! De a jövőben van «remény. A 48-iki elvek jöttek hatalomra, talán a 48-iki országos nagy váltó is beváltásra kerül. Hogy a felekezeti tanítók teljes kántortanítói javadalma vétessék tekintetbe a nyugdíjtörvény végrehajtásánál, ez egyházi s iskolai közszükséglet, melyet közálladalmi forrásból rendel kielégíteni a hazai törvény. A miniszter ugyan nem terjeszkedett ki a napokban a 48-iki országos kötelezvény beváltására az evang. egyház küldöttsége előtt, de az evang. egyháznak nem lehet, nem szabad elhallgatnia, míg jogos követelései nem teljesíttetnek. Az evangéliumban azt olvasom, hogy a szegény özvegy asszony addig ostromolta az igazságtalan birót, míg meg nem adta neki igazát. A szegény özvegy te vagy, hazai evang. egyházam! Igaza van Varga esperes fúrnak abban, hogy a gyámoldai alapszabályok mostan tervbe vett módosítása nem oldja meg azon kérdést, mi lesz a Kiss János, Haubner Máté, Karsay Sándor-féle alapítványokkal, ha ha most segélyezett tanítók elhalnak. Jól teszi, hogy függőiben hagyja ezt a kérdést a javaslat. Ez a kérdés még ma nem égető kérdés. Égető kérdéssé csak akkor válik majd, „ha a most segélyezett tanítók elhalnak". Sok víz fog lefolyni addig a Dunán 1 Miért vágna elébe a most élő nemzedék a majdan határozathozatalra jobban hivatott, közszükségleteit jobban érező nemzedéknek. Az egyházkerület nem hal el, habár az említett alapokból segélyezettek elhalnak is. Az egyházkerület a szükséghez és a lehetőséghez képest módosította s fogja jövőben is módosítani a gyámoldai alapszabályokat. Meglehet, hogy a mikor majd beáll annak szüksége, hogy a szó alatt levő alapítványok kérdése megoldassék, máskép kellene azt megoldani, mint ma célszerűnek látná a kerület bölcsesége. Az említett alapítványok céljának jogi szempontból való fejtegetésébe nem kívánok kitérni, bár sejtem, hogy e kérdésben alig értenék egyet Varga esperes úrral. Épen nem érthetek egyet azzal, hogy a gyámolda tőkéjét lelkészek, tanítók, gyülekezetek hordták össze. Sőt ellenkezőleg — hogy Varga esperes úr szavaival éljek — „ha a kerület segélyezése elmaradt volna, már ,rég fizetésképtelen, rég csőd állott volna be". A kerület a gyámoldát az évi hiány fedezésére segélyezi tetemes összegekkel. Ha a tagok és gyülekezetek befizetése, sőt az ez ideig gyűjtött tőke kamatai elégségesek volnának a kiadások fedezésére, nem kellene a kerület segélye „az évi hiány fedezésére". Az épen a baj, nagy baj, hogy a gyámolda alapszabályszerű jövedelmei nem fedezik a kiadásokat, nem hogy azokból a jövedelmekből tőkét lehetne összehordani! Még arra a tőkére se lehet ezt állítani, a mely 1894-ben megvolt. Ez a tőke s ennek a tőkének kamatai az utolsó fillérig okvetetlenül szükségesek az akkor érvényben állott tagsági igények kielégítésére. Bár csak elégségesek volnának! Bár nem kellene hozzá még tekintélyes segély a kerület részéről. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a kerület nem engedte a gyámoldai tőkéket elfogyni. A gyámolda segélyezését a kerület által nem hogy okvetlenül meg kell majd szüntetni, mint Varga esperes úr állítja, de nem lehet, nem szabad megszüntetni, míg a gyámoldai tagok igényei más úton-módon oly mértékben nem lelnek kielégítést, a mely mértékben az állam, sőt minden valamire való magánvállalat, magánintézet alkalmazottjait nyugdíjjal, illetve hátrahagyottaikat gyámolításban részesíti. Az egyház tisztviselőinek sorsáról ilyetén gondoskodás van olyan fontos egyházi érdek, mint más egyházi intézményeink támogatása. A lelkész, a tanító nem ötödik kerék az egyház szekerén. Az alapszabályok módosítása „nem nyújt reményt, hogy a kerület felszabadul valaha a segélyezés kötelezettsége alól". Igaz; de nem is szabadulhat fel, ne is szabaduljon fel a most felhozott időpontig. Valamint például az országos tanítói nyugdíjintézet jövedelmeihez kötelezőleg hozzájárulnak a tanítók, az iskolát fentartó testületek és ezenfelül az állam pénztára is, azonképen hozzá kell járulniok az egyházi nyugdíjintézet jövedelmeihez a nyugdíjintézeti tagoknak, a gyülekezeteknek és az egyházkerület, illetve az egyetemes egyház pénztárának. Micsoda forrásból? Ugyanabból a forrásból, a melyből a segélyezés eddig is buzogott, a ihelynek elapadnia nem, csak bővebben lehet buzognia ; mert a 48-iki törvény sziklaalapjából táplálkozott, melyre állott a kormány, az országgyűlés, a nemzet többsége ! Avagy a 48 mindig csak szép szónak, kápráztató ígéretnek marad, soha se ölt testet. És ha mégis megtörténnék, a mi hogy megtörténhessék, tagadtam mindig és tagadom mindig, ha édes anyánk, hazánk nem adná ki nekünk a törvényes osztályrészt? Noli' akkor csakugyan nagy romlás érné gyámoldáinkat, nagy romlás a felekezeti tanügyet, nagy romlás egyetemes közalapunkat és mindent a mi ezzel összefügg. Ily nagy romlásra gondolni is borzasztó ; ily romlást nem idézhet elő semmiféle hazai kormány, legkevésbbé az, a mely a 48 jegyében született 1 Végül még egyet! Varga esperes úr azt írja javaslatának megokolásában: „a kérdést a lelkészeknek kell megoldani, nekik kell ezt sürgetni, hogy ne vádoltassanak sem a tanítók, sem senki részéről önzéssel". Hát Krisztus urunk bédugta a Sadduceusoknak szájukat; de azoknak száját, a kiknek kenyerük a gyanúsítás, nekünk bedugnunk alig sikerül. A kákán is csomót keres, a ki akar; és talál is, mivel akar. A farkas is megvádolta a bárányt, hogy megzavarta neki a patak vizét. íme! A kanizsai közgyűlésre a gyámoldai igazgatóság hozta az indítványt, hogy tanítók a gyámoldába ne vétessenek fel. Ezen igazgatóságban többségben voltak a „nem lelkészek". A kerületi közgyűlésben az indítvány mellett felszólalt egy „nem lelkészi egyén", ellene „egy lelkész" — ha tetszik a nevekkel is szolgálhatok, mert jól emlékszem a tárgyalásra. — E két felszólalás után egyhangúlag elfogadta a kerület a gyámoldai igazgatóságnak indítványát. Szavazás nem volt. Mégis, midőn a lapokban szellőz-