Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-08 / 23. szám

202 1906 képtelen s benső eszmei tartalma szerint mégis kifejezheti az örök nagy igazságot stb. Vagy pedig mint Luther — kire a cikk, mint korához alkalmazkodó modern theologusra hivatkozik — törhetetlen meggyőződéssel hirdesse, tekintet nélkül a jelenlevő fényes gyülekezet „műveltségére", a föltámadott Jézusban való történelmi hitet? Egyébként a cikk, mikor Lutherre hivatkozik, „ki meggyőzte igazával a világot, mert korának szellemét, a renaissance szellemét szólaltatta meg halhatatlan munkáiban" szerfölött téved, ha őt a korának műveltségéhez alkalmazkodó modern tbeologusok mintaképéül állítja föl követendő példa gyanánt. Téved pedig azért, mert ha valaki, Luther legkevésbbé volt hajlandó valaha is a szentírás kijelentéseiből egy jottát is engedni. Ö vele nem magyaráztathatja a csodákat 'így, hogy azokat a természettudomány megdöntötte stb. Ellenkezőleg: ő tántoríthatlanul odaáll a szentírás szupranaturális talapzatára s meggyőződését, hitét — tekintet nélkül arra, hogy a császárnak, vagy a kath. rendeknek mi volna kedvére, mi se — rendületlenül vallja: itt állok, máskép nem tehetek! Nem érezzük-e ki e példából épen az ellenkezőt, mint a mit a cikk elérni akar, hogy: mennyire eltörpülne ő mellette egy modern theologus, ki sutba vetve a történelmi hitet s minden szupranaturális kijelentést, a tisztán lélektani alapon nyugvó modern theologia álláspontjáról azt hirdetné, hogy a csoda csak a hit kivirágzása, tartozéka, járuléka, a melynél mellékes az, hogy mogtörtént-e, vagy nem ?... Még sok mondani valóm volna e tárgyhoz. De most tovább nem terjeszkedem. Csupán annyit látok jónak hangsúlyozni végül, hogy: „a teljes írás" a mi prot. egyházunknak legszilárdabb fundamentoma. Mindig is az volt. De ha mi erről a szilárd alapról — követve a cikk tanácsát — valaha lelépünk s elkezdjük magyarázni azt tisztán lélektani alapon a „műveltek" hitetlenségéhez alkalmazkodva, azok szája-íze szerint: akkor örökre elvesztjük lábunk alól a talajt s olyan sikamlós lejtőre jutunk, mely menthetleniíl a végmegsemmisülés örvényébe sodor s fölöttünk örökre összecsapnak a hullámok. így hát a szép a theoria, a hangzatos elmélet, a remek stílusban kifejtett modern lélektani theologia — a gyakorlati élet reíiextükrébe beleállítva elveszti minden kápráztató színét és semmivé olvad. F. SZEMLE. Késmárkról a következő két levelet kaptuk: I. Nagy tiszteletű Szerkesztő Úr! Az „audiatur et altera pars" elvénél fogva tisztelettel kérem alábbi soraim közlését. B. lapiának f. é. 20-ik számában a késmárki lyc. igazgatóválasztásról „Tiszakerületi" aláírással egy levél jelent meg, a melyhez kénytelen vagyok néhány szerény, tiszteletteljes megjegyzést fűzni. A t. levélíró nagy igazságokat mond. Erős logikával, éles elmével, személyeskedés nélkül s tisztán elvi alapon állva, oly erős igazságokat állapít meg a valláskérdés tekintetében, a melyet magam is vallok s készségesen aláírok. Épen ez okból legyen szabad csodálkozásomnak adni kifejezést, hogy objektivitásra törekvő cikkének nem írta alá nevét. Mert — részemről is minden személyeskedés nélkül legyen mondva — protestáns egyházunk történetéből azt tanultam, hogy a szabad gondolat és szabad szó egyik talpkövét, alapját képezi a protestantizmusnak, eltekintve attól, hogy magyar ember véleményét kimondja magyarán, de szavát nem szokta a névtelenség homályába burkolni. Ezt tanultam protestáns eleink s főként hitünk nagy újjáalakítójának, Luthernek példájából, a ki törhetetlen, nyilt szókimondásával az erkölcsi bátorságnak és erőnek örökszép, fenséges mintaképe nemcsak minden prot. hivő, hanem minden művelt ember előtt is. Az elvi alap pedig, melyet a t. levélíró maga hangsúlyoz, nem is igényelt volna olyan nagy erkölcsi bátorságot a nyíltan való fellépésre. Nem is akarom a névtelenség okát ebben keresni, de nem hallgathattam el azt a különös benyomást, melyet ez a körülmény reám és a késmárkiak közül szintén „sokak lelkére" gyakorolt. Ismétlem, a valláskérdésben kifejtett elveit aláírom, elfogadom. Csak azt sajnálom, hogy nem győződött meg arról, vájjon okoskodásának logikai kiindulópontja teljesen bizonyos-e? Erre vonatkozólag azonban közelebbi felvilágosítást adni, nem én vagyok illetékes. Csodálkozásomnak kell továbbá kifejezést adnom a fölött, hogy egy autonom prot. erkölcsi testületnek: a késmárki ev. lyceum pártfogásának törvényekben megszabott jogkörébe avatkozva, annak szabályosan hozott határozatát illetéktelenül bírálja. A lelkiismereti szabadságnak, a mely, ha jól tudom, szintén a protestantismus vívmánya, egyik sarkalatos törvénye, hogy az autonom jogú iskola fentartótestületének minden egyes tagja a maga legjobb hite és meggyőződése szerint szavaz s a szavazatok többsége kötelező erővel bír az egész erkölcsi testületre és a mennyiben az így hozott határozat törvénybe nem ütközik, kötelező erővel bír még a felsőbb hatóságokra is. Szíveskedjék tehát valami törvénybe ütközőt kimutatni a késmárki lyceum pártfogásának szóban forgó határozatában és akkor joga van a kiritikára, de addig nincs joga olyan hangon leckéztetni egy autonom erkölcsi testületet, mint a hogyan az igen tisztelt cikkíró úr teszi. Hiszen akkor mi sem volna könnyebb, mint bármilyen testület határozatait egyes lapoknak ilyen felszólalásaival erkölcsi alapjukban megingatni; hisz akkor tulajdonképen felesleges volna minden tanácskozás, gyűlésezés, határozathozatal, ha ilyen névtelen felszólalások befolyása érvényesülhetne. Ezt a legveszedelmesebb jelenségnek tartanám evangelikus egyházunk és autonom beléletére nézve. Ez az, a mi ellen a leghatározottabban tiltakoznom kell, és pedig a legtisztább legönzetlenebb elvi alapon. De nem itt van a főhiba, hanem ott, hogy a t. Tiszakerületi urat valószínűleg téves információ vezette cikkének megírására. Nem ártott volna tehát levelének megírása előtt alaposabb információt szerezni, mielőtt „egyéb érdekek" találgatásával kapcsolatban gyöngéd leckéztetésben részesítette volna a „késmárki urakat" a felől, hogy mi nékik „elsősorban" kellemes, vagy kellemetlen, előbb biztosan megtudni, hogy vájjon csakugyan olyan „alaposan arcul csapták-e" azt a bizonyos „elvet" az igazgatóválasztással s csakugyan olyan nagyon „jogosult-e" az a sokat emlegetett „szenzáció"? A személyes kérdésre térve, a viszonyokat és személyeket nem ismerő olvasó előtt úgy tűnik fel a t. levélíró úr soraiból, mintha a késmárki lyceum fentartó testülete meggondolatlanul elöszö

tr is egy református, másodszor pedig egy egészen fiatal, tapasztalatlan, kezdő tanárt állított volna az intézet élére. Az első pontra competensebb helyről kell felvilágosítást kérnie t. levélírónak, a második fontra nézve azonban tartozom azok reputációjának és judiciumának