Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-01 / 22. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 Ez az alap azonban egyelőre csak pénz, különös rendeltetés nélkül. Ez alap céljához szeretnék hozzászólni s mielőtt gyűléseink megkezdődnének, indítványt tenni. Többször fejtegettük hasábjainkon a gyülekezeti könyvtárak kérdését, Nem akarom újra felsorolni a nyomós érveket annak bizonyítására, hogy most a sajtó, a könyv a szellemi áramlatoknak leghatalmasabb eszköze s a jövendőt az hódítja meg, a ki tökéletesebb fegyverekkel, célszerűbb módszerrel, nagyobb hadsereggel jelenik meg a harcmezőn. Csupán arra utalok, hogy a r. kath. propaganda s a szociálista agitáció mellett egyházunk fegyverzete, sajtója szánalmasan, aránytalanul gyenge. Mindent el kell tehát követnünk, hogy ép ezen a téren erősödjünk meg s fölvehessük a harcot, Különben úgy járunk, mint a két nehéz malomkő közé szorult búzaszem. Izzé-porrá őrlődünk. Indítványom az, hogy a Bocskay-alap jövedelméből évről-évre gyülekezeti könyvtárakat állítsunk fel szerte a hazában. A kamat és későbbi adományok egy részét tőkésíteni lehetne (talán elég rá 25°/

0), a többit azonban változtassuk élő tökévé. Hiszen egy-két gyülekezetben már első esztendőben megvethetjük ily könyvtár alapját s megbecsülhetetlen kútfőket nyitunk népünk előtt. Megjegyzem, hogy a könyvtárt nem adnám a gyülekezeteknek minden feltétel nélkül. Kikötném, hogy a gyülekezet a Bocskay-alap adományára tovább építsen, könyvtára fejlesztésére erejéhez mért állandó tételt állítson be költségvetésébe s a könyvtár kezelését, évi gyarapodását az egyházi hatóság felelős ellenőrzése alá kellene helyezni. így rövid időn hatalmas könyvtárra, igazi kulturális kincsre tehetnénk szert. Ez az indítvány a gyámintézet új alapszabályaival nagyon jól összefér, nem csupán anyagilag kell segélyeznünk gyülekezeteinket, nem csupán a düledező templomok, roskadó iskolák várják segítő kezünket. Első sorban a nép lelkét kell táplálni igazán hasznos, épületes olvasmányokkal. Anyagi gyámolítására már vannak szép számú eszközeink, ott a közalap, ott az államsegély, a Leopoldianum s a gyámintézetnek több szép alapja, szeretetadománya. Tudunk adni szent edényeket szűkölködő gyülekezeteinknek. Talán jogos, talán méltányos az az óhaj, hogy ezen az oltáron is tegyünk le egy kis áldozatot. Annál inkább, mert minden kis adomány tízszeres kamatot hoz és a sietést életérdek tanácsolja. Igazán „minden perc egy halál". Ez a rendeltetés illik legjobban Bocskaynak, a vallásszabadság, a lelkiismeret hősének emlékéhez. K. S. SZEMLE. Adalékok az országos Bocskay-ünnephez. I. A Győri Hirlap után, minden magyarázat nélkül közöljük e rövid kis cikket. Kiki gondolkodjék rajta, igazat szól-e? Bocskay István. Győr, május 21. A győri két protestáns felekezet tegnap magas színvonalú, nagyjelentőségű és fényes ünnepségeket szentelt Bocskay István emlékének; ugyanakkor 2, azaz két nemzeti színű lobogó jelezte külsőleg, hogy Győr, a 40,000 lakossal biró, színmagyar város a magyar szabadsághősök egyik legnagyobbikának emlékét ünnepli. Ha tegnap véletlenül idegen nemzet fia vetődik Győrre, s kérdezősködik az ünnep jelentősége és lényege felől: bizony nagy zavarban vagyunk, hogy mit feleljünk neki. Az igazsághoz híven el kellett volna mondanunk, hogy Bocskay a hazáját lángolóan és önzetlenül szerető hazafiak ideális mintaképe, neve a Rákóczié és Kossuthé mellett ragyog, s hogy ezeket megelőzőleg ő volt az első, ki hazája önállóságáért fegyvert fogott. Persze erre az lett volna az újabb és fogós kérdés : mikép van az, hogy az egész nemzet történeti nagy alakját csak a protestánsok ünneplik? Hát, kedves idegen, legyünk egész őszinték. Ez a nagy férfiú, ki hazája szabadságáért küzdött, kivívta a protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlatát is — s ezt az ország katholikusai sohasem fogják neki megbocsátani. Igenis, neheztelünk Bocskayra, a szabadság hős bajnokára, mert mi oly sajátságos nemzet vagyunk, hogy nekünk kell ugyan a saját vallásunk és társadalmi kasztunk szabadsága, de ellenségünknek tartjuk azt, a ki a másét kivívja. Mert 1848-ban csak papíron hulltak le az elválasztó korlátok, s a feudál-klerikális rendi szervezet bástyafalai a valóságban még ma is fennállanak. Épségben tartásukról gondoskodnak azok, kik a lutheránus Petőfi és református Arany fölé legelső költőnknek megtették a katholikus Vörösmartyt, a kiknek szemében Kossuth nagy alakját ennek protestáns volta kisebbíti. Ez a lappangó rendi szervezet a mi megölőnk, kedves idegen, s ennek létezését hallgatják el azok, a kik az önök revieuw-jeiben a demokrata Magyarországról tartanak önöknek előadásokat. Ezért nem értenek meg bennünket önök, mert azt keresnek nálunk, a mi itt nincs — s ezért nem tudta e nemzetet még a hazafiságban sem egyesíteni nagy szabadsághősünk emlékezete. Kedves idegen! Csomagoljon és siessen vissza a ködös Britanniába, hol az egész protestáns közvélemény hódolattal hajlik meg a zsidó Disraeli (lord Beaconsfield) nagy emléke előtt! Deficites idők. Az egyetemes egyház két év óta deficittel kiizködik. Hogy valamiképen eltüntessék, az őszi egyetemes gyűlésen két nagy orvosszert eszeltek ki. Legelsőben megszüntette az egyetemes egyház, mint fentartó testület az Evang. Theol. Otthonnak két esztendő óta fizetett 160 kor. segélyt. Azután apasztották a bizottságok tagjainak számát, hogy ne rúgjon oly magasra az útiköltségek és napidíjak számlája. Ez azonban nem elegendő orvosság. Példa a következő eset. Április hó 24-ére egyetemes törvényszéki ülést hirdettek a kiskéri papválasztás ügyében. Tanúskodhatunk, hogy a meghívók legalább 10—12 nappal előbb szabályszerűen szétküldettek. A törvényszék elnökei, tagjai megérkeztek, vártak — a bányakerületből behívott egyházi biró nem jött, sem életjelt nem adott magáról. Az egyetemes felügyelő a takarékosság elvétől vezérelve pótbirót csak az esetben szokott behívni, ha a soros biró a megjelenésben akadályozva van s erről az elnökséget értesíti. A soros biró ezt elmulasztotta, így a törvényszék nem alakulhatott meg s az egyetemes pénztár az ö jóvoltából mintegy 400 kor. előirányzatlan kiadáshoz jutott. Az a kérdés, beteg volt-e a soros biró ? Értesülésünk szerint nem volt az, mert egész erővel részt vett a követválasztás mozgalmaiban. De ha beteg lett volna is, a legparányibb illendőség megkívánja, hogy betegségéről levélben vagy távirattal az egyetemes felügyelőt értesítse s helyét más biró foglalhassa el. Bármennyire szép és értékes egy választókerület polgárainak bizalma, azt hiszszük, az egyetemes egyház bizalma is nyom valamit a latban, s egyházi férfiúnak, a ki az egyház révén és segítségével emelkedett fel, ezt a bizalmat tisztelni illik. Szép dolog-e mások munkaidejének ilyetén lelkiismeretlen tékozlása? Öreg embereknek céltalan fárasztása ? Gyarapítja-e egyházunk tekintélyét az ilyen kötelességmulasztás? Fokozza-e a kiskériek bizalmát az