Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 kell ahhoz, hogy a lélek vallásos életének nagy titkait megértsük, fenségében, minden e világi szépséget elhomályosító bájában gyönyörködni tudjunk. Minden vallás érdekes és tiszteletre méltó jelenség, habár az érdeklődés legmagasabb foka, a hódolat legtöbb virága Jézus vallását illeti. Hisz minden vallásban a végtelent, Istent keresi a véges ember ; ezt a törekvést látom minden ég felé emelt imádkozó kézben s áhítatos tekintetben. Nem lehet nemtelen, nem lehet szeplős bölcseje annak a vágynak, a melynek révpartja a menny, Isten zsámolya. Ugyanazon vallás követőinek hitvallása, imádsága sem tökéletesen egyforma. A tördelt sóhajtól, a kebelből kínosan kiszakadó mondatroncsoktól a vallásos dithyrambig számtalan szebnél-szebb, érdekes változatát találjuk. Csupán eredetök közös és a cél. Az álműveltség lenézheti a vallásos ösztön tökéletlenebb formáit, de ép ezen a jogon le kell néznie a gyermekajak imádságát is, a mely pedig a szív tisztasága, révén igazabb istentisztelet lehet a felnőttek sokszor hivalkodó, divatparanesolla templomba járásánál. A vallásnak e sokféleségét látva a belénk oltott ösztön hatalma következtében önkéntelenül nyomozni kezdünk az ok után. Micsoda törvénynyel magyarázhatjuk ezt a jelenséget? A nagy világvallások egyúttal történelmi jelentőségre s hatalomra jutott fajok míveltségének dajkái és nevelői, boldogítják azokat a népeket, a melyek géniuszuk előtt meghódoltak s alapelvöket élesztő kovászul magukba fogadták. — A keresztyénség, mely Európának s az új világnak classicus vallásává lett, szintén nem egységes. Az egy közös isteni lényeg, az istenfiúság elve merőben elütő történelmi alakulásokban jelent meg, mint óhitű, mint római katholikus és mint protestáns egyház, nem számítva a keresztyénség fejlődésében ép olyan fontos szerepet játszó, bár hatásuk erejére nézve kisebb keresztyén közösségeket. Ez alakulásokat nem tudjuk máskép megérteni, mintha az egyéniség feltétlen érvényesülésének elvét alkalmazzuk reájuk. Ha az óhitű egyház, a róm. katholicismus és a protestantismus a keresztyénség egységes fejlődésének különböző foka volna pusztán, akkor minden nép életében diadalmaskodnia kellelt volna a reformáció ügyének, mert hiszen az újabb eszme, ha élet csírázik benne s nem csak elméletet, iskolás bölcseséget jelent, rendszerint legyőzi a régi ideáll, a melynek teremtő ereje idővel kimerül s idvezítő hatalmának feltétlenségébe vetett hit lassanként enyészni tér. A valóság azonban azt mutatja, hogy a reformáció, bármily hatalmas, világra szóló forradalom volt is, nem bírt általános uralomra vergődni. Számos népnél, olasznál, spanyolnál eszméi nem jegecedtek intézményekké; ereje nem bírt az iskola falai közül kitörni s az élet uralkodó elvévé válni. Még ott sem, a hol érdek, anyagi hatalom nem állt útjában; viszont másutt dinasztiák, tételes törvények, hadseregek, kínzó kamrák, máglyatűz dacára egy csapásra milliókat, nemzedékeket hódított meg s teremtett számukra új, vonzóbb, dicsőbb, boldogabb világot. Amott a nemzet, a faj individualitása ellene szegült, mint idegen s meghonosíthatatlan oltó ágnak ; emitt egyenesen megkövetelte, mint új erő forrását, új termékenyítő élet-elvet. A keresztyénségnek három fő történelmi alakja megfelel az indogermán népfaj három európai — nyugati főágának. A római katholicismus a román, a protestantismus a germán, az ó hitű orthodox egyház a szláv népeknek lett classicus, a faj egyéniségéhez illő vallásává. E törvény alól részletekben van kivétel majdnem mindenütt; a fajhatárokon, a hol nemcsak a fajok, hanem a kulturák, hatalmi érdekek is érintkeznek, a hol a különböző népelemek keveredése természetes, a hol a fajnak ellenálló ereje csökkenőben, könnyebben gyökeret ver az idegen vallás, a melynek plántái a faj szivében, a nem neki való talajban elcsenevészednének. De nem az a fontos, hogy valamely fajhoz tartozó népek egytől-egyig kizárólag ugyanazt a vallásformát fogadják el. Az az irányadó szempont, hogy az illető fajnak legjellemzőbb vonásait, mondhatnánk törzs-sajátságait legtökéletesebben, legtisztábban megtestesítő tagja, a melyben a faj ősereje, egyénisége leghatalmasabb lánggal csap fel, szóval központi népe melyik valláshoz csatlakozik, melyik vallás szellemében látja saját lelkének, hagyományainak, egyéniségének éltető erejét. így például a katholikus határszéli lengyelség, a melynek partját szakadatlanul csipkézi, rombolja a nagy népet néptenger, nem gyengíti a törvény igazságát, mert a szlávságnak classicus képviselője, törzsnépe az orosz, a mely egészen összeforrott, egylelkű, egy vérű, egy izmú egységbe olvadt az orthodox egyházzal. A katholikus osztrák németség ép oly kevéssé, mert a németség igazi fészke, a hol talentumai sarjadtak, a hol nemzeti történelme medret talált (nem a dinasztiák kicsinyes hatalmi politikájára s érdek-intrikáira gondolok), a hol legnagyobb csatáit vívta s szellemi törekvéseinek leghíresebb tűzhelyei, századoknak világító egyetemei épültek, a szász és frank zöld, Isten kegyelméből a reformáció szülőföldjévé lett. Az ó-hitű keleti egyház a mozdulatlanság a betűiga classicus egyháza. A christologiai viták közel négy századra nyúló zivatarai után, a melyek jobbára keletet érték, a dogmarendszer megállapodott s miután a képtiszteletnek inkább a kultusz, mint a tan kői ébe vágó kérdését is elinlézle, a köztudat a zsinatok tekintélye alapján megnyugodott a hittételek változhatatlanságában. A theologia a tudomány magaslatáról lesülyedt az iskolai tudákosság, szavakkal, formulákkal való játék színvonalára. Ideges rettegéssel nyomtak el minden önálló véleményt; mintha érezték volna, hogy a kimerült, erőtlen görögség nem bír a felidézett ellentéttel megküzdeni. A harc — eltérően az ifjú erős népek sorsától — inkább halálát, mint megnjhodását okozná. A keleti egyház Johannes Damascenus óta, a ki az aristotelesi dialektika szerint a hitcikkeket rendszerbe foglalta, tehát a VIII. század óta egy lépést sem tett előre a fejlődés útján. Theodora császárné az igazhitűség, az orthodoxia tiszteletére állandó évi ünnepet rendelt 845 körül, a mire máshol nem találni példát. A tanbeli mozdulatlanság, az egyházi felfogás fejlődésének teljes kizárása mellett szertelen vallási materialismus jellemzi a keresztyénségnek ezt az ágát. A képek és szobrok itt nem pusztán a művészi képzelem alkotásai, a melyek a vallásos áhítat céljait szolgálják, hanem valósággal külön személyiségek, a kiknek erőt és hatalmat tulajdonít a közhit, a kiknek oltalmát, pártfogását térden állva kérik. A rajongók az úrvacsora szentelt kenyerét és borát valamely szent képéhez értették, hogy annak kezéből vegyék mintegy Krisztus testét és vérét. Mintha a régi Lares és Penates támadt volna fel keresztyén ruhában. Végül még egy harmadik történelmi jellemvonásra kell utalnunk. A keleti egyház, épen a benne rejlő életcsirák satnyaságánál fogva nagy korán