Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 125 a világi hatalom, az absolut byzanci császárság járma alá került, Az állani felügyelete nem csupán az egyház társadalmi és politikai munkájára terjedt ki; császárok liatalomszava döntötte el gyakran a dogmatikai vitákat, magyarázta a hitvallásokat, rendelet távolította el a képeket és helyezte ismét vissza. A zsinat a legtöbbször csupán tanácsadó testületképen szerepelt a kényét követő császári akarat mellett. E hatalmat, akár férfiak, akár nők viselték, a közvélemény és kor ellenmondása nélkül bírta [a korona. Szóval a katonai és politikai hatalom képviselője, a Caesar, az egyház fölött való uralmat is megszerezte, egyúttal pontifex maximusszá lett. Keresztyén talajon első példája ez a kényuralom teljességének. Ezen a réven az államrend s az államrendet képviselő császár a kijelentésnek mintegy alkatelemévé dicsőült s a népmilliók szemében a szentség tulajdonságába öltözött. Ezt az intézményt az absolut hatalomra törekvő uralkodók kielégíthetetlen mohóságával gyökerestül átplánlálla népe életébe Szent Wladimir és Nagy Jaroszláv, Kijevnek hatalmas két fejedelme. Az orosz faj, a mely erős összetartó kéz nélkül oldott kéveként esett széjjel s e felbomlott állapotában mindig érezte a züllés nyomorát, idegen hódítók jármát, ösztönszerűen ragaszkodott az erős, hatalmas dinasztikus tekintélyhez, a melynek árnyékában robot és adó fejében ugyan, de élvezhette verítéke gyümölcsét. Szolga volt, de előtte a biztosság érzete fölért a vészes szabadsággal. Az ilyen formán gondolkodó nép előtt az államrendet, a dinasztiát méltán megillette a szentség, mint jogos, szolgálatokkal kiérdemelt jelző. A szabadság nélküli rend eszménye, a melyet Konstantinápolyban egy ernyedt s haldokló nép körében ügyeskedő, kicsiny egyéniségű császárok öntudatlanul szolgáltak s gyakran idétlen vérszomj úsággal fertőztettek meg, orosz földön, egy fiatal, erőtől duzzadó nemzetben talált igazi hazára. Itt olvadt össze soha azelőtt nem látott harmóniává a katonai hálálom ellenállhatatlansága, a politikai hatalom felelőtlensége s a patriarchaság feltétlen szentsége egyetlen egy emberben, a cárban. A tökéletes despotizmus s a tökéletes szolgaság egy anyaméh szülötte. Apró részletreformok történhetnek Oroszországban, de csak addig, míg az állami élet ősi alapját nem érintik. A hol a köznyugalom érzete a legfőbb törvény, a hol az állandóság, a változatlanság dogmája a trónterem tői le az utolsó ügyefogyott muzsik viskójáig, szinte vallásos kultusz tárgya, a hol a tartalom nélküli szertartások hiú fénye rabul tudja ejteni a legműveltebb lelkeket is és uralkodik minden elmén, képzeleten a hol tökéletes kényuralom és tökéletes szolgaság van — ott a szabadság fenséges álma csak az egész faj megrendítő nagy válságának árán valósulhat meg. Az egész fajnak újjá kell születnie a megpróbáltatások emésztő tüzében, múltját teljesen megtagadnia, titkos szunynyadó erőit felszabadítania. Egy ily nagy átalakulás, lelki forradalom vallásváltozással is jár. A keresztyénség nyugati ága más irányban fejlődött. Itt is voltak viták, de tárgyuk nem Krisztus személye volt, hanem inkább a megváltás műve. Nyugatot az ember sorsa, üdvözülésének módja érdekelte első sorban. Ez a magva Augustinus és Pelagius nagy történelmi mérkőzésének. Vájjon Islen kegyelme emel-e föl bennünket hitünkért vagy az apró győzelmekben megedzett emberi akarat a megváltó erő? Az első nézettel együtt jár az egész embert átható mély bűnbánat, mely töredelmesen porba omlik s publikánus módra mellét veri, a második nézetből természetszerűen következik a jó cselekedetek, gépies imádkozás, iparszerűen űzött alamizsnaszórás, bőjtölés, önsanyargatás, a szerzetes élet kultusza. Az egyház Augustinust avatta szentté, de Pelagius tanát fogadta el. E tan nélkül a szerzetesség csak satnya növény, a mint Keleten nem is lett jeléntékenynyé soha, mert a görög szellem az egyéni üdvözülés elméletével nem sokat törődött. Nyugatnak s főleg a román fajnak életszüksége volt reá. Ezen a talajon lett nagy történelmi jelenséggé, mely századok földjén hasított barázdát. É faj termelte a szertelen önmegtartóztatás két rendjét, Domonkos és Assisi Ferenc tanítványait; ez a faj a szertelen engedelmesség képviselőjét, a jezsuitaságot. A délvidék népének forró vére, izzó temperamentuma, lázban égő képzelete, mely minden téren a túlzást keresi, az önuralom és mérséklet erényéről nem tud, mely percről-percre más benyomás hatása alatt áll, mely vakon és teljesen hódol ösztöneinek, mely társadalmi törvénynyé szentesítette a vérbosszút, reászorul a nagy tekintélyű, feltétlen szentségű egyház, illetőleg papság vezető kezére s a durva daróc csuhában, az elhagyott penész-verem remete-kunyhóban, a test vérserkesztő ostorozásában botlásainak, vétkeinek természetes kiegyenlítését látja. A mily szertelen, odaadó, niagafeledte tudott lenni a vétkezésben, — ép oly szertelen, tökéletes a megtorlásban; vezeklése az önlealacsonyílásig fajul. A szerzetes-ideál az öszszetöpörödött önérzetű Cajetánóban Csúcsosodik, a ki életírója Caracciolus szerint «a világot akarta reformálni, de úgy, hogy ne vegyék észre, hogy ő a világon van», s a hagyomány szerint, «az emberek szemében angyal volt, saját szemében nyomorult giliszta». A román fajú ember bűntudata hirtelen támad, megdöbbenésszerű, de nem mély és nem tartós; mint könnyű párázat, ép oly hirteten lefoszlik lelkéről, újra vétkezik s újra vezekel. A középkori római felfogás módot adott arra is, hogy a serényebb igyekezetű hivő a szorgalmatos vezekléssel a még el nem követett bűnök feloldását is elérje s így Istenének — jótettek dolgában mintegy hitelezőjévé válhatott. Ez a szertelen vezeklés nem csupán az egyénnek jellemvonása. Rábukkanunk a faj egészének képén is. V.Sixtus kora, mely a renaissance nemzedékének szabad vidámságát, helylyel-közzel pogányos gondolkodását megbocsáthatatlan, kárhozatos eltévelyedésnek tartotta, kérlelésképen a classicus kor művészi emlékeinek rombolásához fogott. Severus septizoniunlát, mely a XVI. század hanyatlásáig fennmaradt, földig lerombolták; pár oszlopa a Péter-templomba került, hogy a régi világ meghódolását jelképezze a keresztyénség előtt. Az antik szobrokat eltávolította a Capitoliumból; egyedül Minerva maradhatott meg, de a művészi érzéket leigázó rajongás dárda helyett ormótl&n nagy keresztet adolt kezébe. Trajanus urnáját Péternek szentelték, Antóniusél Pálnak, mert «a hitetlenség emlékeit azon a helyen akarta a pápa a kereszt hatalma alá vetni, a hol hajdan a keresztyének kereszthalált szenvedtek». A románság gazdag képzelete, a mely a vallást is nagyrészt művészetnek, gyönyörködtető, lélekingerlő játéknak, az esztétikai élvezés forrásának tartja, dús táplálékot talál a római egyház művészi értékű, a legkényesebb izlést is kielégítő változatos kultuszában, remek templomaiban, gyönyörű képeiben és szobraiban, zenéjében, a melyek mind szent ihlcl teremtményei. A pápaság sem pusztán