Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-24 / 9. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 93 Polgári szabadságról nem lehetett szó egyáltalában. A legteljesebb hűbéri rendszer uralkodott s az ország lakossága szigorúan elkülönített kasztokra oszlott. A papság politikai befolyása teljesen jelentéktelen volt s a szellemi és erkölcsi élet terén a szamurai osztály vezetett, mint a „nemzet virága," mely a finom társadalmi műveltséget, fegyverforgatásbeli ügyességet, kényes erkölcsi felfogást az élet kevésbevételével, nagyfokú büszkeséggel s az alsóbb néprétegek megvetésével egyesitette. A parasztság általában súlyosan meg volt terhelve adóval meg robottal, de viszont üdvös társadalmi intézmények biztosították az anyagi tönkre jutás ellen. A kereskedelem a hollandusokkal való nagyon is korlátolt érintkezést leszámítva, csak magára Japánra szorítkozott s csupán az ipari és mezőgazdasági termények kicserélését szolgálta. A tudományok és az irodalom művelésére szintén kiterjedt a Tokugavák figyelme s uralmuk alatt számos emberbaráti intézmény is virágzott. Igaz, hogy új tudományanyag nem igen került ekkor a japáni szellemi élet körébe, de a régi hagyományokon tovább fejlődött a khinai nyelv és irodalom ismerete, a mi mellett tovább virult a nemzeti irodalom s különösen a nemzeti nyelv tudományos búvárlása. Egyedül az orvosi tudományt nem zárták el teljesen az európai befolyástól, sőt e téren a kormány egyenesen azon volt, hogy a japáni orvosok mennél többet sajátítsanak el európai szaktársaik vívmányaiból, mit aztán a németalföldiek közvetítettek. A XVI. és XVII. században Európa általában nem is törődött Japánnal; a Tokugaváknak pedig eszükben sem volt, hogy akár az ó-világ, akár az új-világ érdeklődését magukra tereljék. Végre 1823-ban Japánba került a bajor születésű Siebold Ferenc báró, ki mint katonaorvos hollandi szolgálatban volt s a nevezett évben egy németalföldi követséggel tisztelgett Jenari sógunnál. Jenari megengedte, hogy Siebold természetrajzi tanulmányok végett Japánban maradhasson s a nála jelentkező japáni orvosokat az európai orvosi tudományban oktassa, midőn azonban a derék tudósról kisült, hogy az ország térképét is megszerezte, börtönbe vetették, honnan csak nagy nehezen szabadult meg. Európába visszatérve, Siebold feldolgozta tanulmányait, meghonosított több japáni dísznövényt s hol a németalföldi, hol a francia és orosz kormányt sürgette promemoriáival, hogy igyekezzenek Japánnal érintkezésbe lépni, ama csudálatos országnak és népének tanulmányozását, gazdasági kihasználását megindítani; de nem igen hallgattak reá. 1851-ben egy japáni kereskedő hajó áldozatává lett a Csendes Óceánon dühöngő viharoknak s a rajta levő legénységet egy éjszakamerikai hajó mentette meg és szállította el Sanfranciscóba. A hajótöröttek iránt nagy volt az érdeklődés és az Unió kormánya meghagyta a sanfranciscói hatóságoknak, hogy jól bánjanak a szerencsétlenekkel, mert az csak kedvező hatással lehet a Japánnal nemsokára megkezdendő tárgyalások sikerére. Eme japániak között volt egy Heko nevezetű 13 éves gyermek, egy harimai hajóskapitány fia. Előkelő emberek kezdtek iránta érdeklődni, angolul hamarosan megtanult s egy gazdag kereskedő, Sanders, családja tagjává fogadta és iskoláztatta. Ez az ifjú 1854-ben Sandersné óhajtására Baltimoreban felvette a keresztséget s évek múlva, mint katholikus ember s az Egyesült-Államok polgára került haza szülőföldjére. Míg az öreg Siebold báró hiába magasztalta Japánt Párisban és Szentpéterváron, addig az Egyesült-Állaniok elnöke, Fillmorre, 1853-ban útnak indított egy hajóhadat Perry tengernagy vezetése alatt, hogy a japáni kormányt néhány kikötőnek megnyitására és kereskedelmi szerződés kötésére bírja, a mit a Sanfrancisco és Sanghai közötti sűrű forgalom már elkerülhetetlenné tett. Perry megérkezésére és követelésére nagy lett a kavarodás Jedóban s a sógun, Tokugava Jejosi, nem tudva, mit tegyen a félelmes barbárok ellen, egy évi gondolkozási időt kért, a mire Perry visszatért Amerikába. Azonban ekkor belső nyugalomról már nem igen lehetett szó: a lelkek fenekén dolgozott valami. Bármennyire el volt is zárva az ország s bármii) szigorú büntetés volt is szabva arra a japáni emberre, a ki idegen nyelvet mert tanulni, a németalföldiekkel való nagyon korlátolt érintkezés is elég volt ahhoz, hogy némely messzebbre látó hazafiak aggodalomba essenek hazájuk jövendő sorsa felett; s végtelenül jellemző a japáni népre általában, hogy azok a fiai, a kik a XVIII. század közepe táján részben tilos úton szereztek maguknak tájékozást az európai viszonyok felől, nem bámulták tétlenül az európai műveltséget, hanem első sorban is azt vették észre és arra figyelmeztették honfitársaikat, hogy egy európai hatalommal való háború esetén okvetetlenül Japán húzná a rövidebbet, mert katonai téren hátramaradt. Voltak, a kik az ország megnyitását s az európaiak katonai intézményeinek mennél előbb való meghonosítását követelték, s voltak mások, kik az ország további, sőt még szigorúbb elzárásával akarták hazájukat az idegenek ellen biztosítani. A sógun, az ellentétes irányzatok közepette azzal próbált segíteni a dolgon, hogy a császárt kérdezte meg, vájjon teljesítse-e az amerikaiak követeléseit vagy nem. Kómei tennó (1847—1867), a jelenlegi mikádó édes apja, tiltakozott a szerződés aláírása ellen, azonban mikor Perry 1854-ben újra visszatért hatalmas tengeri szörnyetegeivel, a sógun kormánya nem mert többé ellenkezni s a szerződést ugyanazon év március 31-dikén alá is írták Kanagavában, s így Simoda és Hakodate megnyílt az amerikaiak előtt. Ezután sorban következtek a többi hatalmakkal: Oroszországgal, Németalfölddel és Franciaországgal való szerződések, melyek még Nagaszaki, Jokohama, Niigata, Hiógo és Oszaka megnyitását is biztosították. Ezekben a kikötővárosokban a nevezett államok polgárainak szabad volt állandóan letelepülniük, templomokat, iskolákat építeniök; vallásukat szabadó ; gyakorolhatták s úgy polgári, mint bűnügyi pörökben nem a japáni hatóságoknak, hanem saját consuláris bíróságuknak voltak alávetve. Hasonló egvezség jött azután létre Portugálliával (1860), Poroszországgal (1861), Helvétiával (1864), Svédországgal és Norvégiával (1868) és a mi monarchiánkkal (1869). Mielőtt még a keresztyén missió tüzetesebb tárgyalására áttérhetnénk, meg kell jegyezni a következő tényeket: Az említett szerződések megengedik ugyan, hogy a megnyitott városokban keresztyén hittérítők telepedjenek le, de nem történt bennük intézkedés Jemicu rendeleténék hatályon kívül való helyezésére, úgy hogy a keresztyén hitre térő japáni ember a honi törvények szerint még mindig fej- és jószágvesztésre volt ítélhető s azok a róninok (kóbor szamaraik), a kik az idegenekkel érintkező honfitársaikat halálra keresték s ha