Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-17 / 8. szám

1905 badságra való törekvés. Oly hatalmas nagy korszak volt ez, hogy azóta minden század iskolájába jár tanulni s minden nemzet kötelességének tartja háláját valami szép könyvvel róni le iránta. Kétségte'en, hogy e könyvek jó részét csak az érti s élvezi igazán, a ki a renaissance világát eredeti forrásokból ismeri. Hogy példával világosítsam meg a dolgot, Macaulaynak ragyogó essayje Machiavelliről, bármily gazdag, világos és ékes szóló, tanulság dolgában elmarad Machiavellinek egy-egy jelesebb müve mögött. Mégis hozsannával üdvözlünk minden egyes írót, a ki e csudás korszakban kalauzolja lelkünket. Bármennyire ismerjük, minden új tanulmányozója fedez föl valami érdekes, eddig nem látott vonást rajta. Úgy vagyunk vele, mint a mesebeli királyfi a tündérpalotával; azt hitte, már összevissza járta-kutatta az egészet és minden lépten-nyomon új szépség, gazdagság tárult eléje. A magyar irodalomnak e részbeli hiányait a Magyar Tudományos Akadémia pótolta ki. Lefordíttatta Symonds, Nisard és Burckhardt tanulmányait, hogy lehetővé tegye a renaissancenak behatóbb tanulmányozását. Gobineau müve elüt a fentiektől, de azért nem kevésbbé érdekes. A gazdag históriai tanulmány anyaga és eredménye nem akadémikus dissertatio formájában jelenik meg, hanem érdekes drámai jelenetekben. Az író tehát nagyobb közönségre számít, nemcsak a tudománykedvelők kíváncsiságát ostromolja, hanem olyanokat is meg akar hódítani, a kiket az essayszeríí feldolgozás fáraszt vagy nem vonz. A műfajt nem ő teremtette meg; Ebers hasonlóképpen regényekben, tehát költői formákban népszerűsíti ős-egyiptomi kutatásait. Az írónak feladata, de dicsősége is nagyobb ilyenkor. Tudománya nem lehet kisebb, képzeletének azonban költői szárnyakra van szüksége. Eltűnt emberöltök igazi feltámasztása csak shaksperei nagyságnak sikerül teljesen. Gobineau a renaissance korából hét évtizedet szakít ki. a legváltozatosabb, legérdekesebb korszakot. Az eseményeket és jeleneteket öt jellemző főalak közé csoportosítja. A legelső Savonarola, a próféta lelkű tíren/ei barát, a ki az erényt prédikálta a romlott arnoparti nép közt. Erkölcsi reformátornak indult s politikai alak, államférfi vált belőle. Bukását az okozta, hogy nem vetett számot Firenze ösztöneivel, a melyek a változatosságot keresték s az erkölcsi szigor korának egyhangúságára nagy hamar ráuntak. Firenze mulatságra vágyott s Savonarolája önmegtagadást, lemondást kivánt tőle. Olyanná akarta nevelni, mint maga volt. A nép, mely eleinte, míg ingert talált benne, csodálta, később, a midőn betelt vele, ép oly szenvedélylyel gyűlölte s valódi diadal érzettel hurcolta halálra. „Geronimo testvér kissé túlságosan hisz abban, a mit mond. Ha a firenzei túlzók nem képzelnék, hogy a jó testvér a paradicsomot nyitja meg és hogy meg akarja javítani a világot, vájjon egy jó kormány iránti szeretetök hozzánk csatolná-e őket?" Egész mulatságos kép egy hellenista tudós, a ki a firenzeiek újjászülető mozgalma közben nem búvárkodhatik, mert cselédje nem főzi meg levesét, ha el nem jár Geronimo testvér prédikációira, noha lelkéből utálja a „sok zöldséget." A visszahatás kezdetét pompásan tükrözi Torrigiani művész kifakadása. A reformátor, a midőn a népkegy elfordul tőle, magába száll és bírálja ballépéseit, biszékenységét. „Az ég ügyét szolgálom az ördög eszközeivel." A nép hangulatának mind a két szélsőségét eleven hullámzásban szemlélteti Gobineau ; egyes odavetett epizódszeríí ra jzok a változékony népléleknek hű tükrei. Gyönyörű az a jellemzés, a mit szerzőnk Machiavellivel mintegy epilogszerűen mondat el Savonaroláról a máglyahalál után Szegény Ger oiiimo ! . . . Ez az ember álomban élt! Kora ifjúságában költeményt alkotott magának vallásról, tisztaságról, tisztességről, bölcsességről, jogosságról. Minthogy azt képzelte, hogy mindezek a szép és jó ábrándok megvalósíthatók, valóknak tartotta és nem látta, hogy a világ annál többet beszél róluk, minél kevesebbet tud róluk". A másik ily kimagasló alak Borgia Cesare, VI. Sándor pápa fia és Lucretia bátyja. Hatalmas tehetség, hatalmas vágy, szertelen önzés összetétele, úgy hogy nem akad mása Napoleonig. Ranke a bűn virtuózának nevezi, Nietzsche Übermenschének igazi megtestesülése. Nem hadvezér, nem államférfi ; de az erős akarat és szertelen önzés hőse. Életelvül vallja, hogy a gyenge szolgálni tartozik ez erősnek, a ki leigázta. Könyörtelenül eltipor mindent, a mi szándékának útjában van, göröngyöt, embert, várost, intézményeket. Az egyén érvényesülése a legfőbb törvény, más jogot, más erkölcsöt el nem ismer. Kard, tőr, méreg egyformán elfogadható fegyver, csak célhoz jusson vele. Legyilkolja sógorát, Peroto bíborost, a ki nem engedelmeskedik néki. Csal, hazudik, ámít. „Ügyes és ravasz, mint a kígyó, hütelen, mint egy párduc, becsvágyó mint a sas, nem átallja félelem sújtotta cselszövőinknek odakiáltani: „Aut Caesar aut nihil." Machiavelli, a nagy eszű és becsületes eredeti szellem mégis odaáll e nagy gonosztevő mellé. Macaulay, a kinek nagy kedve telik kicégérezett bűnösök törvényszéki védelmében, az olasz nemzeti egység egyik első apostola gyanánt tünteti fel. Lehet, hogy Machiavelli annak látta, de ez a hite ép oly alaptalan, mint Savonaroláé az erkölcsi megújhodásban Borgia bűnt bűnre halmozva élt, bűn által múlt ki is a világból. Ennek a résznek is vannak remek korfestő részei. A milanói mise eleven leírása, egyenes igazolása a reformatiónak ; két kanonok ócsárolja, szidja a harmadikat, a ki hosszan buzgólkodik, mert el talál romlani az érsek pisztrángja, holott már előre éldelik az ízes falatokat; egy kolduló barát bűnbocsánatot árul, egy másik ereklyéket s mellesleg szappant és spanyol keztyüt; az asszonyok illatszerekről, udvarlókról tereferélnek, miközben gépszerüleg hol letérdelnek, hol fölkelnek. Polgárok üzleti ügyeiket beszélik meg, mint manapság a kaszinókban ; a szerelmesek ott adnak egymásnak légyottot; egy suhanc Ígéretet tesz egy kijelölt nemes ledöfésére s mihelyt az igéret megvan, gyertyát gyújt engesztelésül vagy segedelemkérés gyanánt Szent Miklósnak. Kacérkodnak és lopnak a templom boltivei alatt. Megrázó jelenet VI. Sándor halála, drámai erővel hat s megdöbbentő képet tár elénk a pápaság feneketlen romlottságáról. Hasonlóan mozgalmas a conclave cselszövéseinek és mesterkedő furfangjainak rajza. Minden ékesszólásnál hatalmasabb hirdetője annak az igazságnak, hogy ez a világ megérett a halálra; új égnek, új földnek kell következnie, hogy az embert a romlottság igájából megváltsa. HaVI. Sándor, a cselszövő diplomata, alattomos és hitszegő akkor II. Gyula hadvezér a pápai trónon. Határozottan királyi erényei vannak; az uralkodás a levegője, a hatalomért reszket minden idegszála. Bátor hadvezér, él-hal a csaták izgalmáért; pompás, művészeti remek államot akar alkotni abból a törmelékből, a mivé Itáliát az apró zsarnokok éhes és telhetetlen önzése zúzta. Foglalkozást ad művészeinek, mert a nagy elmék alkotó erét a pihenés szárazsága kiapasztja. Aggulását érezve türelmetlen, ha terve akadályra bukkan, emberei késnek vagy csodát nem mívelnek. A versengő spanyol és francia hatalom közé éket üt s köztük, ellenökre akar nagygyá, hatalmassá válni. Annyira ábrándos, hogy nem látja ellenségei nagyságát és saját ereje elégtelenségét. „Végem van, meghalok és semmit nem fejeztem be abból, a mit megkezdtem . .. Művészeim szét fognak szóródni, ha nem leszek többé itt . . . A zűrzavar újra kezdődik." Tragikus búcsúja a tettvágyó léleknek. II. Gyulát tartjuk a mű legsikerültebb részének költői szempontból. A pápa folyton a jelenetek középpontjában áll; még ha nincs is jelen, szelleme igazgat. Alakja annyira előttünk van, hogy szinte halljuk felindulástól reszkető hangját s látjuk arca vonaglását. E résznek s általában az egész műnek egyik legragyogóbb fejezete az, mely Michel Angelo és Rafael művészi egyéniségét jellemzi. E rész oly megragadó, hogy bajos volna egy részt kiszakí-