Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-03 / 6. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 67 KÜLFÖLDI KRÓNIKA. Feléledt csodák. A napokban lett huszonhat éves. Karcsú, nyúlánk fiatal férfi; arcának különös, áttetsző sápadtsága még márványszerűbb a homlokába hulló kékesfekete haj sötét árnyékától. Az arc néha olyan, mintha ez az ember nem is élne, vagy legalább nem e világban élne ; valami olyan távolba merengő kifejezés van rajta. így ennek a csendes álmodásnak pillantásával ismerték mindnyájan; a szülői, a társai, míg azután egyszer eljött egy perc ; csodára teremtett, csodákat munkáló perc igazán, a mikor a méla fiú szemé1 ben tűz gyuladt ki, lángja az emberszeretetnek, a hitbuzgalomnak és az exaltatióig fokozódott lázas tettvágynak, és ma, mikor az elámult világ odatekint, egy országot lát tűzlángban állani; és úgy érezzük, hogy ezt mind az a tekintet gyújtotta fel; csak éppen maga az, a ki létrehívta ezt mind, alig hogy sejt valamit a maga erejéből; tekintete olyan, mintha álmokat szőne tovább; így halad városról-városra Wales hercegségében a fiatal Roberts Evan. Igen, Wales helységeiben oly valami megy végbe, a mit akár a hittörténet, akár a lélektan, akár a napi sensatiok közé sorol valaki, azt kénytelen bevallani, hogy a dolog mindenképen nagy, óriási. A neve itt, Angliában : The Welsh Revival. (Á wallesi ujjáébredés.) Ha tisztán a kitöréséről szólunk, akkor méltán csoportosíthatjuk az összes eseményeket az imént említett név köré, a valóság azonban az, hogy bizonyára ez egy ember működése csak kifejezésre juttatta azt, a mi már elő lehetett készítve százak, ezrek lelkében. S ez az idők jele. Gondoljuk végig a történelmet; nem veszünk-e észre a korszellemben valami ingaszerű mozgást; mennél messzebbre, mennél nagyobb ívben lendül el egyik oldalra, tudjuk, hogy a visszahatás annál távolabbra készti csapni ellentett irányban. így van ez a történelem lapjain például a vallásos érzés lazulásával és új erőre kapásával. Nem is megyek vissza a világtörténet legnagyobb eseményéig, a keresztyénség megalapításáig, a melyről tudjuk, hogy bűnbánó daróccsuhába öltöztette a ledér heteira-köntösben hivalkodó Rómát; ennél sokkal kisebb események is megteremtik a vallás ujjáébredésnek szokatlan, elsöprő erejű megnyilatkozását. Minden ilyent rendesen olyan kor előz meg, mikor az emberek már túlságosan ragaszkodni kezdenek a világi javakhoz; nem egészséges, megengedett módon, hanem a lelki egyensúly rovására. Mikor a pénz nem eszköze, a rang nem díszítése, az élvezetek nem kiegészítői egy hasznos és szép életnek, hanem főcéljai a legeszeveszettebb küzdelemnek az embereknél. íme, Nagy-Britanniában, a hol legtöbb ilyen „revival"-ról tudunk, milyen korok előzték meg valamennyit? Wycliífe vallásújítói fellépése előtt az angol papság elvilágiasodott, politikai fondorlatokra adta magát. Wycliffe a fényűző, kötelességmulasztó, léha papság aranyláncos, biboros tekintélyével szemben az „alázatos rend" eszméjét dobta a mérlegbe s íme, a gőgös papság előbb kacagott, aztán figyelt, később reszketett s végre semmivé vált a szerzetesi egyszerűségű prédikátorok előtt. Aztán jött Károly király laza erkölcsű udvara s jött ennek óriási ellentéte gyanánt a puritánnak hótiszta, hideg, de fenséges világa. Jelenünkben nem kell éppen annyira aggasztó képeket keresnünk, de azért van elég, a mi a magasabb ethikai gondolkozást megrémíti ... és íme, kitör a vallási megújhodás. Hogy a gyúlékony anyag el lehetett készítve, fel lehetett halmozva a lelkekben, azt talán az is mutatja, hogy íme, az a titokzatos hatalom, mely e mozgalmat megteremtette, mily egyszerű eszközzel is megelégedett. Tudta, hogy itt nem embereknek kell szerepelniük, hanem erőknek. Mert hát ki ez a Roberts Evan, a kinek nevei ma már: „az apostol", „evangelista", „Wales Wesley"-je és az „Úr köldöttje ?" Munkás a walesi kőszénbányákból. Typikus alakja a weis fajnak; álmodozó, tele azzal a sajátszerű hittel, a mi magas, igazi vallásosság keverve van a misztériumokban, látomásokban való hivéssel; azonkívül született költő, a ki már évekkel ezelőtt igen szép verseket irt. De főolvasmánya volt a biblia. Levitte magával a bányába; ott, míg a többiek eltereferélték a szünetnek egy negyedóráját, Roberts olvasott a bibliából. Sokszor évődtek vele azért, hogy tízszer is szólongatták, nem is hallotta. De bibliai tanulmányai oly melegséggel folytak, hogy az extasisig ragadtatva, nem egyszer leborult a bánya hideg kövezetére s úgy zokogott «'azon, hogy Jézus mit szenvedett az emberiségért, még inkább pedig azon, hogy talán hiába szenvedett, mert hiszen hány van olyan legmagasztosabb tanításai közül, a mit ma sem követünk teljesen: ..Legyetek tökéletesek, mint a hogy a ti mennyei Atyátok tökéletes". „Szeressed' felebarátodat". „Boldogok a békességre igyekezők". És még annyi mást. Heteken át érezte (most néhány hónapja), hogy egy belső, titkos sugallat arra ösztönzi, menjen és beszéljen a népnek arról, hogy emlékezzenek meg Krisztus világmegváltásáról; ismerjék el lélekben is mesterüknek és ezért eddigi bűnös, érdemetlen voltuk bevallásával vessék el a régi életet, ujat, tisztábbat kezdve meg. Azt mondja „hetekig tartott, míg viaskodtam az Úrral. Küldött, de én kishitűen kitértem. Oh, irtózatos sötétség borulhatott reám, mert még az sem tudott könyet fakasztani szememben, ha végig gondoltam Krisztus megváltó művét". De aztán a viaskodásban az Úr térdre sújtotta a késedelmezőt és Roberts úgy fogadta térden állva, hogy elmegy. Látott képzeletében egy csarnokot, a hol beszélni fog; látta bányásztársait sorban ülni; s mikor hazaérkezett falujába, Longhorba, sajátságosan a csarnok szakasztott az volt, a mit látomása festett elé; még társai is ugyanoly sorrendben ültek. Első rövid beszédére hat ember tompa zokogása volt a visszhang, a kik lelkesedve jelentették ki, hogy érzik ébredni magukban az új embert és készek reá, hogy Robertsnek segítségére lesznek. „Én Uram, én Istenem, könyörgött ekkor Roberts, adj nekem még hatot közülök és akkor elég erős leszek a munkára". Alig fohászkodott így, hat másik ember emelkedett fel; szemükben az extasis fénye vagy a bűnbánó köny csillogása. Attól fogva megkezdődött a munka. Roberts megjelent a Moriah-templomban. A legalázatosabb, legegyszerűbb szóval azt mondta, nem tudja még, mit fog mondani nekik, de a kellő percben, — hiszi azt erős hittel -— szót ad ajkára az Úr lelke. S ezzel kitör olyan megrendítő erejű szónoklatba, hogy a tömeg megfeledkezik az idő múlásáról, a többiek jelenlétéről és kiki úgy érzi, hogy az egész világ eltűnt előle s ő egyedül van Istenével. Már egy hét múlva olyan tömegek ostromolták a templomokat, hogy Robertsnak egy nap folyamán négy-öt istentiszteletet is kellett tartania. Néha hajnalig tartott egyik-másik; Roberts heteken át nem aludt 2—3 óránál többet; folyton talpon van, de nem érzi. Oly derült, oly mosolygó boldogság, olyan üdvözült derű van egész magatartásán, hogy a tömeget ez maga leköti, mert sajátságos, de nem lehet mondani, hogy nagy szónok. Néha vannak rövid inspirált pillanatai, de nem sokat beszél. Ez a legérdekesebb, hogy tökéletesen a háttérben? marad. A zsúfolt templomokban, a hol a tömeg már a lépcsőkön, az utcasarkon térdelve