Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-22 / 52. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 537 ban, s hogy eme hivatás teljesítésében egyiktől is el ne nyomassék, — ez az egész emberiség érdeke. Hogy az egyes népek saját céljaikat s az egész emberiség a maga egyetemes célját zavartalan megvalósíthassa, szükséges, hogy a népek között, — a mint a politikai tudomány mondja, — az egyensúly elve érvényesüljön. Ez az elv nyugtatja meg a gyöngébb népet arra nézve, hogy a hatalmasabb nemzet őt el nem nyomja. Ez állít az erős nemzet hatalmi terjeszkedése elé korlátot a nélkül azonban, hogy ezzel a nép szabad, független fejlődését a tétlenség és rabság bilincseibe kényszerítené. Az emberiség egyetemes célját előmozdító egyensúly megvédése szintén kötelesség. A hol hatalmi túlterjeszkedés ezt az egyensúlyt veszélyezteti, ott a fegyverrel védekezés, a háború szintén kötelesség. Montesquieu-nél is megtaláljuk ezt a gondolatot. Azt mondja: „a háború akkor is jogosulttá lesz, ha egy nép látja, hogy a hosszabb béke egy másik népnél oly helyzetet teremt, mely őt tönkre teheti és ha a támadásban látja az egyetlen eszközt, melylyel ezt a veszedelmet megelőzheti." (.Montesquieu: Geist der Gesetze. I. 225.) Ez az a háború, melynek célja a nemzetek között fennálló egyensúly megőrzése.

r Mégis nem tudnám Montesquieu egész állítását aláírni. Úgy gondolom, hogy ez a háború, mit az egyensúly fentartására jogosnak ismerünk el, szintén csak védelmi háború lehet. De a jog és erkölcs szempontjából csakis akkor lesz az jogosulttá, ha a szükség mezében jelenik meg s védelmi jellegét megőrzi. Az egyensúly biztosítása, vagyis más nemzetek fejlődő hatalmának ellensúlyozása, a mennyiben az nem jár jogsérelemmel, — még nem teszi szükségessé a békés állapot megszüntetését s a fejlődésnek erőszakkal megszakítását. Méltán utalhatunk itt az önerősítés ama számos tényezőjére, mely nem más nemzet hatalmának megtörésével, hanem saját nemzeti hatalmának erősítésével törekszik az egyensúly elvének fentartására, s ezzel együtt az egyetemes és nemzeti célok biztosítására. A jogos háborúkról szólva ne felejtkezzünk meg arról, hogy van az emberiségnek még egy szent erkölcsi kincse : ez a vallás. Mint jogos küzdelmek állnak előttünk azok a harcok, melyeket az elnyomott vallás felszabadításáért, a lelkiismereti kényszer megszüntetéséért küzdött végig az emberiség egy része. Nem hódítási vágy, nem a zsákmányul eső kincsek birása, nem a „győzők jogának" érzéki boldogsága, hanem szent eszme adott nekik erőt s imádkozva Isten nevével indúltak harcba, nem magukért, hanem az Istenért harcolva. Védelmi háború ez, a legszentebb, a mit elképzelni lehet. Eddigi fejtegetésünk eredményét röviden összefoglalhatjuk. A háború, mint a hódítás, terjeszkedés, zsákmányolás eszköze, minden jogi és erkölcsi alapot nélkülöz. Mint a szabadság, alkotmány, vallásos meggyőződés védelme azonban teljesen jogos, s az erkölcsi felfogás előtt teljesen indokolt. Az első esetben a fegyver gyilkos fegyver, a másodikban a jog fegyvere; ott a küzdő gyilkos, kinek kezéhez ártatlan vér tapad, itt a küzdő hős, kinek lelke megtisztúl a kötelesség tüzében. Mikor a háború jog, akkor kötelesség is. Mert az Istentől adott erkölcsi kincsért vérünk kullásával harcolnunk, s nemzeti méltóságunk szentségét éltünk feláldozásával védeni, — nem csak jog, hanem kötelesség is. A háborút megszenteli a védelmezett cél, mely a nemzet s az egész emberiség haladásának irányát jelöli. És ezzel elérkeztünk azon ponthoz, hol bebizonyíthatjuk, hogy a háború ilyetén megítélése sem a szentírás, sem egyházunk symbolikus könyveinek felfogásával nem ellenkezik. * * * 3. A keresztyénségnek a háborúval szemben elfoglalt álláspontját rendesen rosszul magyarázzák. A szeretet és békesség vallásával semmikópen sem tartják összeegyeztethetőnek azt a vérontást, mely oly sokak életét és boldogságát rabolja el. És megfelejtkeznek azokról a kincsekről, melyek értéküket épen a keresztyénségnek köszönik, megfelejtkeznek a jogról és erkölcsi eszméről, mely épen a keresztyénségben találja a maga megszentelőjét. Felejtik, hogy sokszor a halál drágább, mint az élet, a vérontás szentebb, mint a békesség. A védő-háború/c jogosságáról tanúskodik úgy az ó-, mint az újszövetség számos helye. A zsidóknál Israel ellensége Jahve ellensége s az ellenük folytatott küzdelem „Jahve háborúja." Ez a küzdelem az Isten tetszésével találkozik, sőt maga az Isten segíti diadalra az ő népét. Gondoljunk csak Amálek és Israel harcára. Nem Mózes fölemelt karja, hanem az Isten vezette diadalra a népet. (II. Mózes 17, 11.) A kik Israel segítségére jönnek, Jehovának segítenek. Méróz és annak lakosai fölött átok hangzik el, mert „nem jöttek hadba az Úr segítségére." (Birák 5, 23.) Különösen jellemző annak a háborúnak leírása, melyben az emoreusok öt királya hadakozott Gibeon ellen. Az Úr maga küldi Jozsuét a harcba. Megy is, — s az ellenségre tör nagy hirtelen. De azért a következő vers nem neki tulajdonítja a diadalt, hanem az Istennek. „Megfutamítá őket az Úr Israel előtt." (Jozsué 10, 10.) Jehova azonban nem elégszik meg azzal, hogy így láttatlanul segíti népét, hanem mikor futottak a bethoroni lejtőn, „nagy köveket hullata rájok az égből egész Azekáig." A történet azt is elmondja, minő nagy része volt az Istennek az egész diadalban. „Többen valának, a kik a kőeső miatt haltak meg, mint azok, kiket fegyverrel öltek meg Israel fiai." (Jozsué 10. 11.) Sőt oly kedves volt az Isten előtt ez a háború, hogy még a természet rendjét is felfüggesztette, s megállította a napot Gibeonban és a holdat Ajalon völgyében, mígnem a nép bosszút nom állott az ő ellenségén. (Jozsué 10, 14.) A háború tehát szent volt az ó-szövetség népe előtt. Maga az Isten hadakozott érettük. Táborba vitték a szövetség ládáját is. (I. Sám. 4, 6.) A katonák háború előtt még szertartásnak is vetették alá magukat, „felszentelt vitézek"-nek (Ezs. 13,' 3.) neveztettek, s a vezérekkel, főemberekkel együtt mindannyian „felavatattak." (Jer. 51, 27.) Ezek a vonások mutatják, hogy a háború az ó-szövetség felfogásával nem ellenkezik, sőt a védelmi háború jogos, — és Isten előtt kedves. Hát az új-szövetség mit mond ?... A háborúról, — igaz, — nein beszél a Krisztus. De szól a felsőség fogalmáról s arról a hatalomról, melynek jelvénye a kard. A hatalmasság az Istentől van, — olvassuk a római levél 13-ik fejezetében, — azért a ki a hatalmasság ellen támad, az Isten ellen támad s büntetést szerez magának, A következő vers pedig álljon itt szó szerint. A hatalmasság „nem ok nélkül viseli a fegyvert, mert Isten szolgája s bosszújának megállója azon, a ki gonoszt cselekszik." (Róm. 13, 4.) Ha ehhez a kijelentéshez hozzáveszszük, hogy a hatalmasság megsértése nemcsak a haza határain belül, hanem azon kívül is történhetik, s hogy a hatalom jelvénye akkor is a védelem és a megtorlás eszköze marad, — úgy előttünk áll a védelmi háború jogossága. Az új-szövetség eme elvi megítélése mellett szólhatunk egyéb bizonyságokról is. A Krisztusnak lett volna alkalma megbélyegezni azokat, kik hivatásuknál fogva a fegyver viselésére vannak kötelezve, de sohasem tette.