Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-22 / 52. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 536 Különösen sokszor hivatkoznak a keresztyénségre, mint a szeretet vallására. Emlegetik, hogy a Krisztus születésekor az angyalkar az ö áldásaként hirdette: „a földön békesség!..." Hivatkoznak arra az egy törvényre, mit a Megváltó tanított s arra az éles cllenmondásra, mely a háború és a keresztyénség egész szelleme között fennáll. Hivatkoznak a józan emberi gondolkodás mellett a Krisztus intésére : „gonosznak ne álljatok ellene gonoszszal" (Máté, 5, 39 J. Sokan közülük eme felfogásuk gyakorlati következményét is levonják, s megtagadják azt a kötelességet, mely a harcmezőre állítja őket, elvetik azt a fegyvert, melyet vérrel kellene beszenyezniök. A háború ellenesei mellett elenyésző kicsiny azok száma, kik a háborút védelmezik. Ezek rendesen azt vitatják, hogy a háború az emberiség nevelésének hatalmas eszköze, mert az egyén személyi érdekeit elhallgattatja s a közérdek szentségét ébreszti fel az ember szivében. Hivatkoznak azután a bátorság, a vitézség, a lemondás erényére, melyek a háború nyomán fakadnak, a fejlődésre, a továbbhaladásra, mely a harci zaj elnémultával áldását kiterjeszti. Moltke mondja, hogy a háború az Isten világkormányzói működésének egyik tényezője. „A legnemesebb erények fejlődnek ki általa: bátorság, lemondás, kötelességíudás és áldozatkészség. Háború nélkül a világ elposványosodnék és a materialismusban semmisülne meg." (Moltke levele Bluntschlihez, a heidelbergi professorhoz.) A háború ezen megítélései rendesen csak jelszavak. Nem annyira tudományos állásfoglalást, mint inkább egyéni ha gulatot jeleznek. Egy-egy igaz gondolatot fejeznek ki a nélkül, hogy a gondolatban rejlő ellentmondást megoldanák. Azok az érvek, melyeket mellette vagy ellene felhoznak, nem elégségesek az igazságos ítéletmondáshoz. Ahhoz szó sem fér, hogy a háború magában véve egy sajnálatos rossz. Hiszen az mindig az emberi bűnösség szülötte. De míg az emberiség a bűntől terhelve halad a maga útján, addig nem az a kérdés : helyes-e a háború, vagy sem, — mert hiszen világos dolog, hogy az a keresztyénséggel ellenkezik, — hanem az, hogy vájjon a tényleges viszonyok között szükséges-e, avagy sem. Ha valaki a mi állásfoglalásunkra kíváncsi, úgy annak már most kijelenthetem, hogy a háborút a tényleges viszonyok között bizonyos esetben megengedhetőnek, sőt a felmerülő szükség esetén kötelességnek tartom, ítéletemet igazolni fogom az állam és emberiség ama céljával, mely küzdelmük irányát kijelöli s a jog és erkölcs között fennálló ama viszony nyal, mely a népek erkölcsi haladásának biztosítéka. Eme, — talán sokak előtt merésznek látszó ítélet ajánlásaképen legyen szabad arra hivatkoznom, hogy ez a felfogás a keresztyénséggel nem ellenkezik, sőt úgy a szentírás, mint egyházunk symbolikus könyveinek tanításával teljesen megegyezik. * * * 2. A háború jogossága mellett mindenekelőtt az állam célja szól. Az állam célját különböző bölcselők különbözőképen határozták meg. Plátó célul tűzi ki, hogy az embereket minél jobbakká tegye (Törv. IV. 707.), Aristoteles, hogy a közjólétet emelje s az erényt, a becsületes életet terjessze. (Polit. III. 5,-11. 13—15.) Leibnitz a célt a társadalom tökéletesítésében, Wolf a közjóban és boldogságban. Kant a jog megvalósításában látja. Ezek a felfogások különbözőségük dacára megegyeznek abban, hogy jóllehet az állam célját magában az államban találják fel, mégis nem azonosítják azt a történelem hullámain fel- és alámerülő célokkal, hanem az állami élet ideáljában egy, minden változásokban megmaradó, állandó jellegű célt tanítanak. Ez a cél erkölcsi cél. Az az állam, melynek tagjai erkölcsi célért küzdő erkölcsi lények, nem lehet más, mint erkölcsi célért küzdő erkölcsi testület. Ezért mondja Janet egyik jeles jogtudományi művében, hogy „az állam erkölcsi személy, melynek erkölcsi célja, kötelességei és jogai vannak;" (Janet : A politikai tudomány története. I. k. 22. old.). A cél tehát egy, de a hozzá vezető út különböző. Ennek az útnak és ennek a módnak a megválasztása a nemzetnek souverain jogkörébe tartozik. Ez a souverainitás, melynél fogva a nemzet saját ügyeit maga intézi, az a saját belátása szerint megállapított kormányzati mód, melylyel a rend fentartását, az anyagi és szellemi javak szerzését végzi, az a szabadság, melylyel a népekkel való érintkezésben függetlenségét és önállóságát fentartja, — mind együttvéve egy hatalmas kincset alkotnak. Politikai kincs ez, de egyszersmind erkölcsi kincs is. Politika és erkölcs eme egyesülése, és minél teljesebb egyesítése, ez az államok célja. A nemzetek szabadságra vannak hivatva. Az a függetlenség, minek megszerzése és megvédése nemzetek örökös küzdelmének jel zava, Isten által adott méltóság, melyre a népek nagyjai elhivattak. Az az alkotmány, melyben a nép vérrel kivívott jogait egyesíti, apákról-fiukra szálló szent örökség. Jog ez és méltóság, a mit az Isten megszentelt. A politikai szabadság tehát már magában véve erkölcsi jelentőséggel bír. Növekszik ez a jelentőség, ha meggondoljuk, hogy a politikai szabadság adja meg azokat a feltételeket, melyek között az ember erkölcsi lényegét kifejtheti. A politikai szabadságnak erkölcsi szabadsághoz kell vezetnie. Az a szabadság tehát nemcsak politikai, hanem egyszersmind erkölcsi méltóságot is képvisel. Mikor a népet szabadságától akarják megfosztani, mikor el akarják venni tőle azt a méltóságot, mire Isten hívta el, mit az ősök vérrel, küzdelemmel szereztek meg, akkor ezt az erkölcsi kincset a súlyos viszonyok között fegyverrel védelmezni a nemzet kötelessége. A háború kötelesség ilyenkor. De ne felejtsük, hogy ez védelmi háború. A védelem is nem kicsinyes dologra, nem hiábavaló üres ábrándra, hanem a nemzet szent igazára, szabadságára és önállóságára vonatkozik, vagyis arra az erkölcsi kincsre, a mi az állam céljának megvalósításához szükséges. A keresztyén erkölcstan az önvédelem jogosságát tanítja abban az esetben, midőn életünket jogtalan támadás veszélyezteti. A nemzet, ez a hatalmas erkölcsi egyéniség hasonló megítélést kiván. És bizonyára az erkölcsi igazság leghatalmasabb megnyilatkozásai a történelem ama lapjai, melyek a nemzet alkotmány- és szabadságvédő küzdelmét tárják szemünk elé. Ha ennek a háborúnak jogosságát tagadnánk, úgy saját multunk ragyogó eseményeit tagadnánk meg és saját nemzeti hőseink homlokáról tépnénk le az elismerés babérkoszorúját. A halhatatlanok maradnak a halhatatlanok közötti.. A védelmi háborút megszenteli az az erkölcsi eszme, mely a szabadság éltető lelke. Az államok azonban nemcsak különálló részek, hanem egyszersmind a legnagyobb társadalmi kör, az emberiség tagjai. Az egyes államok ama különálló céljai felett, melyeket a nemzet különös helyzete, földrajzi, politikai, műveltségi viszonyai határoznak meg, ott lebeg egy egyetemes cél, mely ellentétet megoldva minden érdeket egy hatalmas harmóniában egyesít. Az emberiség eme harmóniáját megvédeni és biztosítani, ez az egész emberiség hivatása. Lehetővé tenni, hogy az emberiség minden tényezője küzdhessen eme nagy cél szolgálatá-