Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-22 / 52. szám

534 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ tömegre figyelmezteti, mely a szüzesség fátyolát felvevő nő „jegyesének születése napján" oly nagy számban sereg­lett öszze. Ez időt megelőzőleg ünnepünk nyomaival nem találkozunk. Keleten még későbben honosult meg. 386-ban Chrysostomus. Antiochiában tartott egyik karácsonyi beszédében, megemlékszik arról az általános rokonszenv­ről, melylyel ezen „alig tíz év óta ismeretes" ünnep be­hozatala találkozott. Egyébként keleten Vízkeresztet, az Úr megkereszteltetésének napját, már előbb is hozták kapcsolatba Jézus születése emlékével azon Luk. 3/23-ra támaszkodó, merész vélemény alapján, hogy Jézus meg­kereszteltetése azon a napon történt, melyen 30 évvel előbb született. Nagyon elágaznak a nézetek azt a kérdést illetőleg: mi indította az egyházat arra, hogy Jézus világra jöve­tele eszméjének külön emléknapot szentelt? Külső, az egyház körén kívül eső tényezők hatására való utalásssal, vélik megoldhatni e kérdést. A kik zsidó eredetűnek mondják, a december 20-ka körül eső templomtisztítási vagy templomszentelési — s azzal a győzelmi ünneppel hozzák okozati viszonyba, melyen az izraeliták a mak­kabaeusok szabadságharcának emlékére (1. Makkab. 4. 27—61; 2. Makkab. 10. 1—9.) lelkes örömüket haj­lékuk megvilágításával juttatják jelképes alakban kife­jezésre. Á keresztyénné lett zsidónak mintegy kárpót­lásul szánták volna Karácsony örömnapját. Tarthatatlan nézet, melynek képviselői teljesen megfeledkeznek arról, hogy a nyugati egyházban keletkezett ez ünnep. Ott pedig a hívek többsége pogány keresztyénekből állott s a IV. században a judaismussal már éles ellentétbe jutott volt a keresztyénség, úgy hogy a zsidó hagyo­mányokhoz való alkalmazkodás teljesen érthetetlen volna. Ugyanazon oknál fogva állást foglalunk azon hypo­thezis ellen is, hogy az Úr testben való megjelenésének ünneplése egyes, oly haeretikus felekezetek, illetőleg tanok elleni harc miatt vált szükségessé, melyek Jézus emberi természetét tagadták (monophysiták). Csak hogy a megváltó személye, különösen az isteni és emberi természete közti viszony kérdésében folyt vitáknak termő földje nem nyugaton, hanem keleten keresendő. Sokkal valószínűbbnek látszik ünnepünknek pogány, római eredete. A saturnalia festa, az aranykor, a béke ünnepe a pogányvilágban összeesett Karácsony idejével. Ez ünnepen uralkodó egyes szokások is igen emlékez­tetnek Karácsonyra. Az egyenlőség és szeretet eszméje kifejezésre jutott pl. abban, hogy az urak terített asz­talhoz ültetett szolgáikat megvendégelték, hogy az em­berek égymásnak ajándékokkal kedveskedtek. A Saturnus tiszteletére rendelt ünnep a téli napfordulással állott kapcsolatban, mely a római naptár szerint december 25-ére esvén, a világosságnak a setétség felett kivívott diadalát igazolja. E pogány ünnepi eszmének mintha visszhangját hallanók magokban az újszövetségi iratokban, melyek a megváltás tényében az aranykor, a béke, az egyenlőség eszméjének megvalósulását (Galat. 3. 28.;Eféz. 4., 3—6.), az Isten fiában az Úr kegyelmének legbecsesebb aján­dékát (Ján. 3. 16.; Róm. 8. 32.), evangelioma és Szent lelke csodatevő hatalmában a lelki setétség legyőzőjét (Ján. 8. 12.; Róm 13. 12) üdvözlik. A pogány római ünnepi szokásoknak mintha visszfénye sugározna kará­csonyfánk csillogó díszéből, gyermekeink örömfényben úszó szemeiből, a szeretet ezer és ezerféle adományaiból. Karácsony még sem lehet christianizált pogány ünnep. Történeti tény nem engedi meg ezt: az a két­ségbevonhatatlan ellentét, melyben az első századok keresztyénsége a pogány ünnepekkel s szokásokkal szem­ben állott. A bálványimádás híveinek ünnepnapját a Krisztus gyülekezete bőjtöléssel egybekapcsolt bűnbánat­ban, csendes visszavonultságban töltötte. Föltehető-e, hogy a szigorú .erkölcsi felfogásnak hódoló keresztyének a féktelen örömnek szentelt satur­naliákhoz fűzzék urok és megváltójuk születése emlékét? Összeegyeztethető-e megvesztegethetlen igazságszerete­tükkel, hogy az aranykor képzeletszülte meséjével hozzák kapcsolatba a szivüket-lelküket boldogító reális igazsá­got: „az ige testté lett"? A szóban forgó kérdés helyes megfejtésének kulcsát nem külső, hanem belső, az egyház körén belül levő, az ős keresztyénség vallásos életének psychologiájában rejlő tényezők hatásában kell keresnünk. A mint az egyház krisztusi hivatásának tudatára ébredt, emancipálta magát a mózesi törvény s az ezen alapuló ószövetségi kultusz­intézmények természetszerűleg érvényesült hatása alól. Ezek csak kezdetben szolgáltak az újszövetségi kultusz külső keretéül. Húsvét is, a keresztyén ünnepek ez ős­eredeti központja, csak rövid ideig kapcsolódott külső vonatkozásaiban a zsidó páskaünnephez.* A központ körül azután a fokozatos fejlődés immanens törvénye alapján, lassankint csoportosultak a többi ünnepek, a Nagyhét, Vízkereszt, Pünkösd. A megváltó életéhez s működéséhez fűződő egyes üdvtények kegyeletes mélta­tását célzó ünnepek mindaddig csonka rendszert alkot­tak, míg az e tények természetes kiindulási pontjával, az Úr születésének tényével, egységes egészszé, teljes ünnepi cyclussá nem fejlődött. A vallásos köztudat köve­telményének, az önállóvá lett kultusz-szervezet fejlődé­sében érvényesülő logikának volt ez természetes kifolyása. Ez nem zárja ki azt, hogy egyes, a zsidó és pogány népéletben gyökeredző szokások a keresztyénség talajába átplántáltattak. De ezek az idegen földben csak úgy akklimátizálódhattak, hogy eszményítve, a megvál­tás eszméjétől áthatva, eredeti jelentőségüktől eltérő, sőt azzal ellentétes tartalmat nyertek. A keresztyén üdv­eszmének gyakorlati hatása nyilatkozik meg abban, hogy éltető lelkével mindent megszentel, a profán dolgot is a magasabb erkölcsi világ légkörébe vonja s ha más alak­ban eredeti nyers természetét megnemesíteni nem lehet, legalább az örök igazság symbolumává avatja. Mintha pótolni akarták volna a százados mulasz­tást, Karácsony alig 1—2 tizeddel utóbb, hogy első nyomaival találkozunk, az egész keresztyén világ első­rangú ünnepévé lőn. Magasztos jelentősége párját ritkító fényben jutott kifejezésre. Az ádventi böjt ntán követ­kezett a zavartalan öröm napja. Az ünnepet megelőző vigilián (a római egyházban a szokásos éjféli misén) a „Gloria in excelsis" üdvözli a megszületett megváltót, mely a fényesen kivilágított s ünnepi díszt öltő tem­plomban, a nappali főistentisztelet alkalmával, lelkes visszhangot ébreszt. Egyetlen egy keresztyén ünnep sem lett a család és társadalomnak a szeretet és öröm által annyira megszentelt ünnepévé mint Karácsony. Ehhez a naphoz fűződik a közjótékonyságnak oly módon s oly mértékben való gyakorlása, hogy a szeretet lelke a felekezeti korlátokon áttörve, néhány pillanatra legalább, csak embert lát az emberben, öntudatlanul is annak nyomdokait követve, ki „magát megüresíté szolgai for­mát vévén magára, hasonlatossá lett az emberekhez" (Filipp 2, 7). Ez értelemben Karácsony felekezetközi ünnep jellegét tünteti fel előttünk. Meglepő, hogy a Karácsony ünnep után közvetle­nül következő nap István protomartgr emlékének van szentelve. A két ünnep eszméje ellentétes, amaz a földi élet kezdetére, emez annak végére irányítván a figyel­* L. „Húsvét" cimű cikkemet e lapok f. é. 17-ik szá­mában.

Next

/
Thumbnails
Contents