Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-22 / 52. szám

534 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ tömegre figyelmezteti, mely a szüzesség fátyolát felvevő nő „jegyesének születése napján" oly nagy számban sereglett öszze. Ez időt megelőzőleg ünnepünk nyomaival nem találkozunk. Keleten még későbben honosult meg. 386-ban Chrysostomus. Antiochiában tartott egyik karácsonyi beszédében, megemlékszik arról az általános rokonszenvről, melylyel ezen „alig tíz év óta ismeretes" ünnep behozatala találkozott. Egyébként keleten Vízkeresztet, az Úr megkereszteltetésének napját, már előbb is hozták kapcsolatba Jézus születése emlékével azon Luk. 3/23-ra támaszkodó, merész vélemény alapján, hogy Jézus megkereszteltetése azon a napon történt, melyen 30 évvel előbb született. Nagyon elágaznak a nézetek azt a kérdést illetőleg: mi indította az egyházat arra, hogy Jézus világra jövetele eszméjének külön emléknapot szentelt? Külső, az egyház körén kívül eső tényezők hatására való utalásssal, vélik megoldhatni e kérdést. A kik zsidó eredetűnek mondják, a december 20-ka körül eső templomtisztítási vagy templomszentelési — s azzal a győzelmi ünneppel hozzák okozati viszonyba, melyen az izraeliták a makkabaeusok szabadságharcának emlékére (1. Makkab. 4. 27—61; 2. Makkab. 10. 1—9.) lelkes örömüket hajlékuk megvilágításával juttatják jelképes alakban kifejezésre. Á keresztyénné lett zsidónak mintegy kárpótlásul szánták volna Karácsony örömnapját. Tarthatatlan nézet, melynek képviselői teljesen megfeledkeznek arról, hogy a nyugati egyházban keletkezett ez ünnep. Ott pedig a hívek többsége pogány keresztyénekből állott s a IV. században a judaismussal már éles ellentétbe jutott volt a keresztyénség, úgy hogy a zsidó hagyományokhoz való alkalmazkodás teljesen érthetetlen volna. Ugyanazon oknál fogva állást foglalunk azon hypothezis ellen is, hogy az Úr testben való megjelenésének ünneplése egyes, oly haeretikus felekezetek, illetőleg tanok elleni harc miatt vált szükségessé, melyek Jézus emberi természetét tagadták (monophysiták). Csak hogy a megváltó személye, különösen az isteni és emberi természete közti viszony kérdésében folyt vitáknak termő földje nem nyugaton, hanem keleten keresendő. Sokkal valószínűbbnek látszik ünnepünknek pogány, római eredete. A saturnalia festa, az aranykor, a béke ünnepe a pogányvilágban összeesett Karácsony idejével. Ez ünnepen uralkodó egyes szokások is igen emlékeztetnek Karácsonyra. Az egyenlőség és szeretet eszméje kifejezésre jutott pl. abban, hogy az urak terített asztalhoz ültetett szolgáikat megvendégelték, hogy az emberek égymásnak ajándékokkal kedveskedtek. A Saturnus tiszteletére rendelt ünnep a téli napfordulással állott kapcsolatban, mely a római naptár szerint december 25-ére esvén, a világosságnak a setétség felett kivívott diadalát igazolja. E pogány ünnepi eszmének mintha visszhangját hallanók magokban az újszövetségi iratokban, melyek a megváltás tényében az aranykor, a béke, az egyenlőség eszméjének megvalósulását (Galat. 3. 28.;Eféz. 4., 3—6.), az Isten fiában az Úr kegyelmének legbecsesebb ajándékát (Ján. 3. 16.; Róm. 8. 32.), evangelioma és Szent lelke csodatevő hatalmában a lelki setétség legyőzőjét (Ján. 8. 12.; Róm 13. 12) üdvözlik. A pogány római ünnepi szokásoknak mintha visszfénye sugározna karácsonyfánk csillogó díszéből, gyermekeink örömfényben úszó szemeiből, a szeretet ezer és ezerféle adományaiból. Karácsony még sem lehet christianizált pogány ünnep. Történeti tény nem engedi meg ezt: az a kétségbevonhatatlan ellentét, melyben az első századok keresztyénsége a pogány ünnepekkel s szokásokkal szemben állott. A bálványimádás híveinek ünnepnapját a Krisztus gyülekezete bőjtöléssel egybekapcsolt bűnbánatban, csendes visszavonultságban töltötte. Föltehető-e, hogy a szigorú .erkölcsi felfogásnak hódoló keresztyének a féktelen örömnek szentelt saturnaliákhoz fűzzék urok és megváltójuk születése emlékét? Összeegyeztethető-e megvesztegethetlen igazságszeretetükkel, hogy az aranykor képzeletszülte meséjével hozzák kapcsolatba a szivüket-lelküket boldogító reális igazságot: „az ige testté lett"? A szóban forgó kérdés helyes megfejtésének kulcsát nem külső, hanem belső, az egyház körén belül levő, az ős keresztyénség vallásos életének psychologiájában rejlő tényezők hatásában kell keresnünk. A mint az egyház krisztusi hivatásának tudatára ébredt, emancipálta magát a mózesi törvény s az ezen alapuló ószövetségi kultuszintézmények természetszerűleg érvényesült hatása alól. Ezek csak kezdetben szolgáltak az újszövetségi kultusz külső keretéül. Húsvét is, a keresztyén ünnepek ez őseredeti központja, csak rövid ideig kapcsolódott külső vonatkozásaiban a zsidó páskaünnephez.* A központ körül azután a fokozatos fejlődés immanens törvénye alapján, lassankint csoportosultak a többi ünnepek, a Nagyhét, Vízkereszt, Pünkösd. A megváltó életéhez s működéséhez fűződő egyes üdvtények kegyeletes méltatását célzó ünnepek mindaddig csonka rendszert alkottak, míg az e tények természetes kiindulási pontjával, az Úr születésének tényével, egységes egészszé, teljes ünnepi cyclussá nem fejlődött. A vallásos köztudat követelményének, az önállóvá lett kultusz-szervezet fejlődésében érvényesülő logikának volt ez természetes kifolyása. Ez nem zárja ki azt, hogy egyes, a zsidó és pogány népéletben gyökeredző szokások a keresztyénség talajába átplántáltattak. De ezek az idegen földben csak úgy akklimátizálódhattak, hogy eszményítve, a megváltás eszméjétől áthatva, eredeti jelentőségüktől eltérő, sőt azzal ellentétes tartalmat nyertek. A keresztyén üdveszmének gyakorlati hatása nyilatkozik meg abban, hogy éltető lelkével mindent megszentel, a profán dolgot is a magasabb erkölcsi világ légkörébe vonja s ha más alakban eredeti nyers természetét megnemesíteni nem lehet, legalább az örök igazság symbolumává avatja. Mintha pótolni akarták volna a százados mulasztást, Karácsony alig 1—2 tizeddel utóbb, hogy első nyomaival találkozunk, az egész keresztyén világ elsőrangú ünnepévé lőn. Magasztos jelentősége párját ritkító fényben jutott kifejezésre. Az ádventi böjt ntán következett a zavartalan öröm napja. Az ünnepet megelőző vigilián (a római egyházban a szokásos éjféli misén) a „Gloria in excelsis" üdvözli a megszületett megváltót, mely a fényesen kivilágított s ünnepi díszt öltő templomban, a nappali főistentisztelet alkalmával, lelkes visszhangot ébreszt. Egyetlen egy keresztyén ünnep sem lett a család és társadalomnak a szeretet és öröm által annyira megszentelt ünnepévé mint Karácsony. Ehhez a naphoz fűződik a közjótékonyságnak oly módon s oly mértékben való gyakorlása, hogy a szeretet lelke a felekezeti korlátokon áttörve, néhány pillanatra legalább, csak embert lát az emberben, öntudatlanul is annak nyomdokait követve, ki „magát megüresíté szolgai formát vévén magára, hasonlatossá lett az emberekhez" (Filipp 2, 7). Ez értelemben Karácsony felekezetközi ünnep jellegét tünteti fel előttünk. Meglepő, hogy a Karácsony ünnep után közvetlenül következő nap István protomartgr emlékének van szentelve. A két ünnep eszméje ellentétes, amaz a földi élet kezdetére, emez annak végére irányítván a figyel* L. „Húsvét" cimű cikkemet e lapok f. é. 17-ik számában.