Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-11-17 / 47. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 477 Az előbbi védi a lelkiismereti meggyőződést, biztosítja a szabad vallásgyakorlatot, a második biztosítja az egyházaknak a céljaik munkálásához szükséges anyagi eszközöket, hogy ennek a hazának polgárait, a maguk által önként elvállalt terheken feliil ne adóztassa senki más. csupán csak az erre egyedül jogosult állam. Az egyik szakasz a lelkiekben a lelkiismereti meggyőződés, a másik az anyagiakban az állam legfőbb uralmát mondja ki, a lelkiismereti meggyőződés követésének korlátjaként az állítván fel, hogy az „bevett", vagyis az állam érdekeivel ellenkező tanokat nem hirdető felekezet legyen, melylyel szemben az államhatalom kötelezi magát, hogy az ilyen felekezeteknek a céljaik munkálásához szükséges anyagi eszközöket rendelkezésre bocsátja. A két szakaszban az államnak és egyháznak egymáshoz való viszonya van szabályozva, nem a középkori értelemben, midőn az állam alárendelt közege volt az egyháznak; nem is a legújabb kor túlszabadelvű szellemében, mely a kettőnek egymástól való teljes szétválasztását hirdeti, hanem a szerintem egyedül helyes mellérendeltségi értelemben: egyház és állam fogjanak egymással kezet, a szabadság, a közjólét, a szellemi előhaladás munkálására, e végből bocsássák egymásnak támogatására, rendelkezésére azokat a szellemi s anyagi erőket, melyekkel külön-külön mindegyik rendelkezik. Hallottam nyilatkozatokat, melyek szerint a törvény végrehajtása az egyházat az állani alárendeltjévé, a világi hatalom eszközévé tenné, mi az egyház magasztos hivatásával semmi esetre sem volna összeegyeztethető. Ez a veszély benne rejlik a törvényben, de nem hiszem, hogy ez lett volna a törvény megalkotóinak intentiója, mert ezt kizárja az a rendelkezés, hogy mindez a felekezetek meghallgatásával történjék. Meg van tehát adva mindegyiknek a mód és alkalom arra, hogy a maga legféltettebb jogait biztosítsa, vagy ha ez nem volna lehetséges, az állam felajánlott támogatását visszautasítsa, mint azt tettük a patens idejében. Nem az állam pénzügyi helyzete, nem is az, mintha a törvény szelleme az egyház érdekeivel, a keresztyéni szabadsággal ellenkeznék, a végrehajtás legnagyobb akadálya, hanem a katholicismusban rejlő reactionalis szellem, mely középkori fényes álmokat ápolgat, mely hazánkban számbeli s anyagi túlsúlyánál fogva elég erős arra, hogy a legigazságosabb s legszabadelvűbb törekvést is mindaddig gátolja, míg csak az abban rejlő eszmék elementáris erővel nem törnek a megvalósulás felé. Az 1848. XX. t-c. végrehajtásával a kath. egyház nem nyerne semmit, de vesztene sokat. A 3. §-ban kilátásba helyezett anyagi támogatásra semmi szüksége; a 2. §-ban kimondott elv következetes végrehajtása pedig megfosztaná őt azon előnyök nagy részétől, melyeket törvény ellenére is még mindig követel magának s hátrányára a többi felekezeteknek jó részben élvez is, s végeredményében az egyházi javak államosításához vezetne s szerintem kell is, hogy idővel oda vezessen. Mert, hogy hazánkban jelenleg teljes egyenlőségről s viszonosságról még csak beszélni sem lehet, az nem kíván bizonyítást. Olvassa el kiki a ref. egyházzal közös bizottságnak a kormányhoz mult évben benyújtott „véleményét az 1848. XX. t.-c. végrehajtásáról" az ott bőségesen felsorolt adatok meggyőzhetik, hogy ámbár a hivatalos vélemény szerint a t.-c. 2. §-a végre volna hajtva, valóságban messze állunk attól. Tiltakozik az ellen a katholicismus (exclusiv) szelleme, melynél fogva az, mint egyedül üdvözítő, mint uralomra hivatott egyház, sem a felekezetekkel testvérileg egy színvonalra leszállani, sem azokat feltétlen meghódolás nélkül magához felemelni nem akarja. Élő tiltakozást képez az igazán keresztyéni egyenlőségi elv ellen s kiváltságos helyzeténél, szervezeténél s szinte kiapadhatlannak látszó anyagi erőforrásainál fogva elég hatalma is van arra, hogy tiltakozásának súlyt adjon annyival inkább, mert nála az egyházi érdeknek mindig alá van rendelve az állam. Az 1848. XX. t.-c. teljes végrehajtása a legelkeseredettebb harcot idézné fel, egyrészt a vallási felekezetek, másrészt az államhatalom és a kiváltságait védő katholicismus között. S talán nem sokat kellene kutatni, hogy a jelenkor mozgalmaiban, midőn egyre erősebben hangzik a tárgyalt t.-c. végrehajtására irányuló követelés, az ultramontán kéz nyomait fölfedezzük. Egyházunkat önző érdek nem vezette soha. Elveiből nem engedett s nem is engedhet, mivel elvekkel akar hódítani, de mindig kész volt saját anyagi érdekét magasabb céloknak alá rendelni. Épen azért, tudva azt, hogy a törvény teljes végrehajtása hazánk belbékéjét veszélyeztető harcokhoz vezetne, mindig hangsúlyozta, hogy nem kívánja a törvény teljes, szószerinti végrehajtását. De a másik fél sejti, hogy a részleges végrehajtás is egy lépés lenne a végcél, a teljes egyenlőség s ezzel együtt az egyházi javak államosítása felé, azért minden egyes lépést megostromol. A nagylelkűség látszatának megőrzése végett megszavazza az állam által a felekezeteknek nyújtott csekély évi segélyt, de annak törvényben való biztosításától már vonakodik. Áz 1848. XX. t.-c. végrehajtásának legfőbb aka dályát tehát ne az állampénztárban, ne is a váltakozó kormányok kisebb-nagyobb jóakaratában keressük, hanem a hol nyíltan, hol titkon, sokszor épen a szabadelvűség palástja alatt munkálkodó ultramontán szellemben, melynek szemében a protestantismus erősödése szálka, a keresztyéni egyenlőség hangoztatása bántó disharmonia, mely a legcsekélyebb liberális térfoglalás láttára elnyomtatásról, mellőzésről panaszkodik, mint azt a közel múltban elégszer hallottuk. Előbb azt mondtam, hogy az 1848. XX. t.-c. az alkotmányosság és szabadság üde szellőjétől érintett kornak gyümölcse; várnunk kell, míg ez az üde szellő újra megérinti a lelkeket, csak akkor remélhetjük annak reánk nézve kedvező végrehajtását. Ezt a szellőt én ma nem érzem, legalább oly mértékben nem, a mint azt egy nagy, szabadelvű reform végrehajtásához szükségesnek látnám, azért a közeli jövőt illetőleg nem is táplálok vérmes reményeket s csalékony illusiok táplálása helyett inkább egyházam önerejére óhajtok támaszkodni, melylyel ha mindent el nem érhettünk is, de cserben sem hagyott soha. Az eddigiekben az 1848. XX. t.-c. bölcsőjére, továbbá végrehajtásának akadályaira, nehézségeire törekedtem rá mutatni a lehető rövidséggel. Ha szívesek lesznek türelmükkel megajándékozni, akkor ugyanazzal a rövidséggel a sok águ kérdésnek még csak egy oldalára óhajtanék kiterjeszkedni, arra, a miről az „Orálló"-ban a nyár folyamán megjelent ily tárgyú cikkemben szóltam, hogy t. i. egyházunk szellemét tekintve, tanácsos-e, szükséges-e, jogos-e a végrehajtásnak részünkről való követelése? s ezen követelés hangoztatásánál mit nem szabad soha szem elől tévesztenünk? Hogy maga a törvény egyházunk szellemével nem ellenkezik, sőt inkább az általa ápolt szellemnek kifolyása, azt már érintettem. A mi egyházunk s általában az evangeliomí keresztyénség nem anyagi, hanem lelki, szellemi célokért küzd. Kötelességévé teszi ezt az Úrnak ama nyilatkozata: „Az én országom nem e világból való." De a szellemi célok megvalósításához nélkülözhetlenek az anyagi eszközök. Ezért rakták az első