Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-11-17 / 47. szám

1905 keresztyének vagyonukat az apostolok lábaihoz, ezért törekedtek fejedelmek és magánosok az egyházat kellő mennyiségű anyagi javakkal ellátni, hogy az céljai megvalósításához a szükséges eszközökkel rendelkezhessék. Anachoreták. mint a fanatikus szellem vadhajtásai létezhettek, s létezhetnek ma is, de csupa anachoretákkal gyakorlati feladatokat megoldani lehetetlen volna. Az egyháznak tehát szüksége van az anyagi eszközökre. Hogy a vagyon szaporodása az egyházban az uralom vágyát is kifejlesztette, ez még nem lett volna olyan nagy baj. mint az, hogy az uralomvágy háttérbe szorította az egyház valódi célját s beállt az elvilágiasodás. A reformáció ez ellen az elvilágosodás ellen küzd, tehát a küzdelem maga intő példa, hogy ugyanabba a bűnbe ne essünk, mint a mi ellen küzdünk, vagy is az 1848. XX. t.-c. végrehajtásánál akár kíviilrőli akár belülről, soha ne engedjük más érdekek által vezettetni magunkat, mint szellemi céljaink megvalósításának parancsoló szüksége által. Ehhez ma sokkal többre van szükségünk mint hajdan, mikor a szó szoros értelmében küzdő egyház voltunk. A küzdő egyház mindig többet tud nélkülözni mint a békében élő, mondjuk építő egyház, mert a küzdelem lemondásra, a test megsanyargatására tanít, ellenben a béke szélesebb munkaköröket tárva fel, neveli az igényeket. A küzdelemhez sokszor elég a tántoríthatlan hűség, lelkesedés, s a hegyeket mozgató hit, az egyház legszebb győzelmeit ezekkel vívta ki. Bizonyság a keresztyénség első százada, úgy mint egyházunk múltja. Kis dolgokkal is csudákat míveltünk s akárhányszor megszégyenítettük a anyagiakban hatalmas ellenfelet. Az 1848. XX. t.-c. a létért való százados küzdelemnek akart véget vetni s más küzdő térre állítani, hol nemes versenyben minden felekezet a maga nagy vallási céljainak megvalósításán munkálkodhatik, s ezen munkájával szolgálja az államot is. De a viszony anyagi tekintetben olyan forma volt, midőn az egyik testvér jól berendezett, mindennel gazdagon felszerelt, a másik pedig az ellenség által mindenből kifosztott, pusztává tiport birtokot vesz át. Kincsünk csupán az ige s az igének erejébe vetett hit volt. A legdrágább kincsek tagadhatlanul, de ezeket ki is kell vinni a gyakorlati élet piacára s azokkal ott mint hű szolga sáfárkodni. Megtettük hűségesen 48 előtt is, utána is s bírtuk a sáfárkodással járó anyagi terheket önerőnkből mindaddig, míg a magunk által alkotott, s anyagi erőnknek megfelelő keretben mozoghattunk. De a 48 előtti teherviselési viszonyok egyházi tekintetben sokkal kedvezőbbek voltak, mint a maiak. Akkor, ha a szegény jobbágytól szűkebben tellett is, az adózástól ment nemességnek áldozatkészsége az egyházzal szemben sokszor igen szépen nyilvánult. A kiegyezés utáni önálló berendezkedés, a modern államok színvonalára való erőszakolt törekvés, a most már arányosan megoszló politikai terheket a legvégsőig emelte. Az erősebben felpezsdülő társadalmi élet szintén nagy áldozatokat kíván minden embertől, mi sok tekintetben szintén az egyház anyagi erőforrásait apasztotta. E mellett az állam, közművelődési téren eleibe vágott a felekezeteknek. Az egyszerű, de hivatásuk magaslatán álló felekezeti iskolákkal szemben az állam fényesen berendezett iskoláival akarta fölényét mutatni, sőt csakhamar előállt azzal a követeléssel, hogy a felekezetek is a szerint rendezkedjenek be, nem törődve azzal, bírják-e vagy nem. A kath. egyház könnyen alkalmazkodott a változott viszonyokkoz, mert megvoltak hozzá erőforrásai. A protestáns egyházak vergődtek, haboztak. Vagy le kellett mondani büszkeségeikről, féltett intézeteikről, vagy a felkínált segély árán az államot beereszteni autonómiájuk sáncai közé. Legtöbb esetben ez utóbbit választották, de egyúttal az egyre fokozódó teheremelkedés s a változott kor nagyobb mérvű követelményeivel szemben az erőforrás apadásának látása megérlelte az 1848. XX. t.-c. végrehajtására irányuló mozgalmat. Mert tény, hogy közterhekkel a legvégsőig megrakott híveinket egyházi terhekkel már jobban meg nem rakhatjuk, sőt sok helyen az eddigiekből is el kellene venni. Ezzel szemben a lelkészek és tanítók anyagi helyzete, más jelentéktelenebb állásokhoz viszonyítva is, rikító igazságtalanságot tartalmaz. Az egyidőben már fenyegető elnéptelenedést csak az államnak a 12-ik órában nyújtott segélye akasztotta meg, de ha a megélhetési viszonyok tovább is így fejlődnek, a minden téren tapasztalható drágaság így fokozódik, félő, hogy ismét beáll az egyházi pályák elnéptelenedése. A közigazgatás nagy hiányait nem is említem. A kik itt intézkedésre vannak hivatva, azok látják legjobban, hogy épen anyagi erőnk elégtelensége miatt mozgásunk mily nehézkes s mily sok szép tervnek sorsa a folytonos elodázás. Az 1848. XX. t.-c. szélesebb mérvű végrehajtására tehát feltétlenül szükségünk van, ha agilitásunkat megőrizni akarjuk. De még maga az, hogy szükségünk van rá, nem indokolná a követelést. Azonban jogunk is van hozzá s a jelen állapot igazságtalan. Igazságtalan, mert a kath. egyház oly javakat használ felekezeti érdekei munkálására, melyeket ő egészen más célra kapott, miknek élvezetéhez állami teherviselés, nehéz polgári kötelezettség volt kötve, melyek alól azonban a változott viszonyok folytán fel lett mentve a nélkül, hogy e miatt legkisebb jövedelem-csorbulást szenvedett volna. Igazságtalan, mert azokhoz a nagy javakhoz, mint nem felekezeti, hanem tisztán keresztyéni célok munkálására a keresztyén egyház részére adott javakhoz nekünk keresztyéneknek szintén jogunk van. Azonban élvezzék ők háborítlanul azokat a javakat, de az államnak, mint a földi igazság hivatott őrének, nem szabad tűrni azt az igazságtalanságot, hogy míg az egyik rész az ő jóvoltából bőségben úszik, addig a másik rész az ő mostohaságából a legszükségesebbet is nélkülözni kénytelen. Ha az állam azokat a szolgáltatásokat tekinti, melyek az ő eljárására egyedül lehetnek irányadók, hogy az ő létalapjainak szilárdításához, az alkotmányos szabadság, a hazaszeretet, a közművelődés előmozdításához, ki mennyivel járult és járul hozzá, Isten és ember előtt bátran oda állunk az ítélő forum elé a nélkül, hogy félnünk kellene attól, hogy hátrányban maradunk. Azért az állani csak jogos igényt elégít ki, csak egy nagy igazságtalanságot szüntet meg, ha az 1848. XX. t.-c. végrehajtja s mi egyházunk ellen nem vétkezünk, sőt annak munkaképességet s ezzel az általa ápolt eszmék és üdvigazságok megvalósulását mozdítjuk elő, ha annak végrehajtását sürgetjük. Veszélyt csak az egyházunk szellemével ellenkező végrehajtás rejtene magában. Egyházunk szelleme a szabadság szelleme, mely korlátozást csak önmagától fogad el. Ezt fejezi ki ez a szó : autonomia. Az autonomia tehát egyházunk lényegét képezi, ennek feláldozása egyházunk éltető szellemének megtagadása lenne. Autonomia nélkül is lehetséges egyház, de nem ez a történelmileg kifejlődött evang. prot. egyház, mely a legszentebb emberi jogoknak előharcosa, mely nem kiilső eszközökkel, hanem eszméinek erejével hódit. Autonómiájával egyházunk