Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-11-17 / 47. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 476 Az 1848. XX. t.-c. * A tárgy, melyről szólni akarok nem új ; különösen eo-yházi életűnk utolsó éveiben állandóan napirenden vaíi. Jól mondta egyetemes felügyelő úr ő méltósága mult évi megnyitó beszédében: „ez olyan uralkodó esz méie egyházi közvéleményünknek, hogy ez elől nem térhet ki senki, olyan ez, mint a minket környező levegő, melyet mindenki be szív." De a levegőnél is ügyelni kell arra, hogy azzal mérges miazmákat ne szívjunk be, azért jó azt gyakori vizsgálat tárgyává tenni. Ugyanígy vagyunk a felvetett kérdéssel is. Ha benne vagyunk, ha mindennap beszívjuk, jó minél többeknek alapos vizsgálat tárgyává tenni, nem szívunk-e be azzal egyházi közéletünket veszélyeztető alkatrészeket. Ezért határoztam el magam arra, hogy ezzel az állandóan napirenden levő kérdéssel, melyet — előre bocsátom — még igen soká, a teljes megvalósulásig napirenden kell tartanunk, mint egyházi életünk egyik gyenge munkása én is foglalkozzam. Krisztus vallása a szabadság, egyenlőség és testvériség egyháza Hogy a keresztyénség mégis ellenkező irányban fejlődött, a lelkiszabadság helyett szolgaságba kényszeritette a lelkeket, egyenlőség helyett a legmerevebb ellentéteket támasztotta, a testvériség helyett az üldözések, a testvérgyilkosságok gonosz tüzét élesztgette, ez csak azt mutatja, hogy az anyagi világban a legmagasztosabb eszméknek kell a megvalósulás útján a legerősebb küzdelmeket vívni, mert az ember gyarlóságában a magasztosai, az istenit érti meg legnehezebben. A szabadság, egyenlőség, testvériség krisztusi eszmeinek megvalósításáért vette fel a harcot a reformáció. A küzdelemnek vannak véres pontjai, csüggedést keltő vereségei, de vannak magasztos jelenetei, győzelmes előhaladást hirdető jelzőkövei. A reformáció által megvalósításra felvállalt krisztusi eszmék előrehaladásainak egyik legszebb jelzőköve az 1848. XX. t.-c. Egy szabadság felé törő állam sohasem hagyhatja figyelmen kívül a lelkiismereti szabadságot, mert e nélkül csak zsarnoki absolutismus lehetséges, igaz szabadság nem. A zsarnokság felé hajló fejedelmek voltak mindig leghűségesebb szövetségesei a pápaságnak mindaddig, míg csak az nyakukra nem nőtt s a legkatholikusabb államok is kénytelenek voltak kisebb-nagyobb mértékben szakítani azzal, a mint az alkotmányosság szellője megérintette őket, mert szabadság és pápaság egymást kizáró fogalmak. Hazánk, mint szigorúan alkotmányos ország, sohasem tudott a pápaságnak oly hűséges fegyvertársa lenni, mint voltak más országok. Nálunk az alkotmányosságért való állandó küzdelem legkedvezőbb talaj-előkészítője volt a lelkiismereti szabadságért küzdő reformációnak, és viszont. Az alkotmányos szabadság üde szellőjétől érintett kornak egyik legszebb gyöngye az 1848. XX. t.-c. Hogy az ebben lefektetett szép elvek sokáig, legnagyobbrészt egész a mai napig, csak írott malaszt maradtak, annak jól tudjuk mi az oka. A törvényt megalkotó szellemi áramlat erőszakosan ketté lett vágva; a szabadság tavaszának virágait leperzselte az elnyomás fagya. Ha valami szellemi áramlat egyszer megszakad, a megszakított fonalat felvenni és újra összekötni nagyon nehéz. Mert a bénultság ideje alatt az ellentétes erők újra lábra kapnak s új bizalmat nyerve, annál nagyobb erővel folytatják az előbb már kétségesnek látszó küz* Felolvastatott a lefolyt egyetemes papi értekezleten. delniet. így történt ez az 1848. XX. t.-c. megalkotása után is. A törvény a katholicismus legkényesebb oldalát, hatalmi s anyagi érdekét támadja meg. Mert, hogy annak valódi szellemében való teljes végrehajtása a katholicismus állani vallási jellegét s ebből folyó közjogi előnyeinek legalább jó részét megszüntette s végeredményében az egyházi javak államosításához vezetett volna, azt bizonyítani felesleges. Csak természetes tehát, hogy a mint a magasztos felbuzdulásra a nagy kényszerített alvás bekövetkezett, mindent megmozgatott, hogy az a szellem, mely a törvényt létrehozta, eln}

romassék s a végrehajtás időtlenidőkig elodáztassék. A patens nem az 1848. XX. t.-c.-nek végrehajtása akart lenni, hanem ellenkezőleg: a protestantismusban nyilvánuló s az absolitismust állandóan fenyegető szabad szellemnek megbénítása. Az 1868. évi vallásügyi törvények is messze esnek tőle, mert nem a lelkiszabadság szelleme szülte azokat, hanem az a szellem, mely azt a kort jellemzi, a megalkuvás. Az újabb törvényhozási intézkedések, a változó kormányok kegyeitől függő segélyezések sem tekinthetők a törvény csak részbeni végrehajtásának sem; csak foltozások, csak kitérések egy nagy, egy korszakot alkotó kérdés megoldása elől. Hangoztatjuk a demokratiát, a szabadelvűséget, de a reactio szelleme sokkal erősebb, hogy sem a kérdés gyökeres megoldásába bárki is a siker reményével belemehessen. S meggyőződésem az, hogyha a politikai viszonyok teljes felfordulása a mult évben az 1848. XX. t.-c. végrehajtására irányuló s oly nagy örömmel üdvözölt kezdeményt meg nem akasztotta volna is, a mai, a conservativ irányzat megerősödésén nagy erőfeszítéssel munkálódó korban annak gyökeres, egyházunk, főkép autonómiánk előnyére szolgáló megoldása akkor sem következett volna be. Mert valamely nagy kérdésnek megoldása mindig attól függ, megvannak-e a megoldáshoz szükséges előfeltételek. Ezek nélkül csak elodázás, legfeljebb fél megoldás lehetséges, a mi néha rosszab mint az első, mert a megvalósulás látszatát keltve, gátolja a gyökeres megoldást. Mik az 1848. XX. t.-c. megoldásának előföltételei ? Szeretik úgy feltüntetni, hogy első sorban a rendezett állami pénzügyi viszonyok. Ha csak ettől függne, azt hiszem már meg volna oldva a kérdés, mert mióta ez napirenden van, sok. talán csekélyebb fontosságú dologra kerültek nagyobb számú milliók, mint a mi ennek a prot. egyházak által óhajtott szellemben való végrehajtására szükséges lenne. S a tapasztalás bizonyítja, hogy ha valamely eszme a megvalósulásra megérett, mindig megteremti magának a megtestesülés anyagi feltételeit is. A végrehajtás legfőbb előfeltétele nem az államcassában van, hanem abban a szellemben, mely a törvény 2-ik és 3-ik §-át megalkotta. A 2. §., mint tudjuk, azt a kevéssel előbb hazánkban szinte képtelenségnek tartott elvet iktatja törvénybe, hogy „e hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül a tökéletes egyenlőség és viszonosság biztosíttatik." Ebben ki van mondva, hogy államvallás, uralkodó egyház nincs; az állam minden az ő érdekeivel nem ellenkező, erkölcsi s nemzeti feladatait híven elősegítő felekezetet egyforma elbánásban részesít. A 3 ik, az anyagi rendelkezést tartalmazó szakasz, hogy „a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedeztessenek", már csak folyománya az előbbi szakaszban kifejezett elvnek.