Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-20 / 4. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 43 egyház benső rituális ügyét látjuk, a melyhez nekünk ép úgy nincs beleszólásunk, mint nincs viszont néki sem a mi vallási dolgainkba. Megnyugtathatjuk tehát Prohászka Ottokár dr. urat, az „Alkotmány" vezércikkezőjét, hogy csakugyan nincs senki széles e hazában a „protestáns atyafiak" közül, a ki „botránkoznék a kassai vértanúk boldoggá avatásán", nincs senki, a ki beleártaná magát a róm. kath. egyház e benső dolgába, bárha nem is oly okon, mint ő pár sorral feljebb jellemezte, t. i. hogy most „a hóhérnak nincs része a vértanú ünnepében". (!) De igenis érint a mód, a melyen azt a róm. kath. sajtó tárgyalja, úgy tüntetve fel a dolgot, mint a mely szégyen és megbélyegzés az akkoriban „hóhér" szerepet játszott protestantizmusra, a melynek, mint a „Magyar Állam" mondja (jan. 15. szám) „a templomrablás és rombolás — ősi szokása". Valóban, ily tárgyalási mód mellett nem értjük, mit jelentsen fentnevezett Prohászka Ottokár dr. úrnak ama további felszólítása, hogy a „protestáns atyafiak" ne tekintsék a boldoggá avatást a vallásos béke megsértésének, s hogy ama kegyetlen emlékek felidézését nézzük azon nagylelkű nyugalommal, a melylyel ama jeles angol nézett a XIII. Leó által szentté avatott angol vértanúkra, mondván: „Nem nézem én most azt, hogy mi rosszat s szemtelent követtek el apáink; azt sem tekintem, hogy testvéreiket kínozták; én most csak azon örülök, hogy angolok kerültek oltárra s hogy testvéreink lettek az egyház vallásos tiszteletének tárgyai". Hát annak, hogy ezúttal magyarok „kerültek oltárra", mi^ a magunk szempontjától örülni épen nem tudunk. Az oltár egyedül az Istené; emberé soha. Ez a mi evangeliomi felfogásunk. No de ez viszont — igaz — a róm. kath. atyafiakra nem tartozik. E mellett tagadjuk, hogy apáink valami rosszat s szemtelent követtek volna el. Nem azt mondjuk, hogy emberek felkoncolása nem rossz és szemtelen (bár a háború ököljoga, tudjuk, itt sok sajnos privilégiummal dicsekszik !); hanem azt mondjuk, hogy ama három kassai „vértanúnak" néhány katona által való felkoncolását feltéve, hogy arra semmi okot nem szolgáltattak (mit azonban még bizonyítani kellene), tehát hogy az csakugyan rossz és szemtelen cselekedet volt, csak úgy könnyedén protestáns apáink összességét, vagyis a protestantismust egészben felelősségre vonni s e felelősséget minden korok, tehát jelen korunk protestantismusára is kiterjeszteni — oly eljárás, a mely a keresztyén igazság és türelem legelemibb parancsolataival ellenkezik. Ha a hazai róm. kath. egyház három martyrra hivatkozik, hivatkozhatnánk mi protestánsok a martyrok és hitvallók ezereire (kiket azonban csak kegyeletünkben magasztalunk, a nélkül, hogy őket „az oltárra is állítanók"), a nélkül, hogy azoknak gyászos halála és szenvedései miatt az egész hazai róm. katholicismust örök időkre felelőssé tennők!! Bár tán erre jogunk több volna, mert a róm. kath. egyházban tényleg a hierarchia az egyház; a mit tehát ez cselekedett és cselekszik, azt benne és általa az egyház cselekedte és cselekszi. Sajátságos az is, mint igyekeznek róm. kath. részről Bethlen Gábor szabadságharcát — a melynek első idejében, az 1619-ik évben, Kassa városának Bethlen kapitánya I. Rákóci György által való elfoglalása (értsük meg jól: fegyveres, hadi elfoglalása) alkalmával történt ama három „vértanú" halála — úgy tüntetni fel, mint a róm. katholicismus ellen folytatott harcot, a melynek tehát a felekezeti dühön és gyülölségen kivül semmi indító oka sem volt, de mely aztán alkalmas volt arra, hogy a hitnek örve alatt Bethlen és a többi nemzeti hősök holmi politikai kalandos szerepet játszanak a királylyal szemben. Mi ez más, mint a nemzet nagy nehéz küzdelmeinek, melyeket a nemzeti alkotmány és a lelkiismereti szabadság érdekében vívott, diszkreditálása oly forum előtt, a mely évszázadok botlásai után végül megértette a nemzet jogos aspirációit ?! Mi ez más, mint megcsúfolása a történetnek, a mely pedig — úgy kellene lenni — hogy „vitae magistra" legyen hegyen innen és hegyen túl is egyaránt ? ! Avagy nem tudják odaát, hogy létezett Magyarországon egy úgynevezett „koronázás előtti I. t.-c." ^hogy a mi vér, köuy és verejték azóta (300 év óta !!) e hazában folyt, azért folyt, mert azt épen a klérus nem respectálta! ? Avagy nem ismerik-e Pázmánynak ama híres szavait: „A mi hitelünk és tekintetünk csak addig durál a német előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik florealni; azontúl mindjárt contemptusba jutván, gallérunk alá pökik a német", tehát hogy Pázmány maga az erdélyi fejedelmek akkori szerepében a nemzet alkotmányos élete és szabadsága szempontjából egyenesen nemzeti missiót s gondviselésszerű tényt látott ?! Miért hát megtagadni azt, a mit a hazai róm. katholicismusnak és egyúttal a jezsuitismusnak is legnagyobb ápologetája elismert? Miért hát hamis accordokat belevegyíteni a boldoggá avatás ünnepi symfoniájába s a minden római kath. lélek számára — készséggel elismerjük — kegyeletes és örvendetes ünnepet arra használni fel, hogy azzal a protestantismuson üssünk egyet? Ezt mi épen nem nevezhetjük a türelem és a békesség szellemének! Ez az oka, a miért ezúttal is e helyen felszólalunk, fentartva magunknak, hogy más helyen és formában tudományos történeti szempontból is, nem felekezeti elfogultságból, de pusztán a történeti igazság érdekéből, e kérdést megvilágítsuk. Ám végezze ki-ki ájtatosságát, a hogy és a mily formában akarja: ez az ő legszentebb benső szívügye. De nem hiszszük, hogy az ájtatosság eszménye volna az, a mely szent elfoglaltsága közben keresve keresi, hogy felebarátja hol sebezhető meg. Az igazi ájtatosságnuk másra, mint a maga gyarlóságaira s az ezeket ingyen kegyelméből megbocsátó Istenre gondolni, épen az ájtatosság benső természeténél fogva nincs érkezése! Stromp László.