Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-20 / 4. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 44 A két evangelikus egyház közös bizottságának felterjesztése az 1848. XX. t.-c. végrehajtása ügyében a mínísterelnök októberi leiratára. Nagyméltóságú Ministerelnök Űr! Kegyelmes Urunk! Nagyméltóságodnak az 1848: XX. t.-c. végrehajtása tárgyában benyújtott emlékiratunkra folyó évi október hó 20-án 4972/M. E. szám alatt hozzánk intézett leiratát a két evangelikus egyház által ezen ügyben kiküldött bizottság tárgyalás alá vévén, mindenekelőtt köszönetünket fejezzük ki azért, hogy a magas kormány a legjobb indulattal fogadta alázatos előterjesztésünket ós az abban foglalt kiváriságok legalább részbeni teljesítése céljából a kezdeményezés terére lépett. Megnyugvással veszszük, hogy a magas kormány az 1848: XX. t.-cikk 2-ik §-ának végrehajtásánál a törvényesen bevett vallásfelekezetek közötti tökéletes egyenlőség és viszonosság elvét akarja az egész vonalon érvényesíteni, a mi által kizártnak tekintjük azt, hogy a törvényes fejlődés és az egyes vallásfelekezetek benső természete által előidézett különös viszonyok tekintetbe vételének — a melyet a leirat hangoztat — az az értelme legyen, hogy a törvényes fejlődés által előidézett különös viszonyok továbbra is az egyenlőség és viszonosság sérelmével fentartassanak. Nyíltan szólva, mi nem követeljük más egyházak közjogi előjogainak megnyirbálását, hanem csak azt, hogy a mennyiben ezt a fennálló viszonyok megengedik, mi is részesüljünk ezen közjogi előnyökben, de már azt határozottan követeljük és azt hiszszük, hogy ebben velünk a magas kormány is egyetért, hogy ezeif történelmileg kifejlődött viszonyok akkép módosíttassanak, hogy híveink más egyházak részére semmiféle vagyoni szolgáltatásokra (párbér - patronatus) ne köteleztessenek. Ezt a célt a történelmileg kifejlődött intézmények fentartása mellett is el lehet érni, és nem szenved kétséget, hogy ezen követelés, mint a részrehajthátían és megdönthetlen igazságosság követelménye semmi jogos érdeket nem sérthet. Ismételve kérjük tehát a magas kormányt, hogy az emlékiratunkban az 1848: XX. t.-c. 2. §-ának végrehajtása tárgyában előterjesztett kívánságainkat is mielőbb teljesíteni méltóztassék. Megnyugvással vettük Nagy méltóságod kijelentését, hogy a magas kormány nem zárkózik el az 1848: XX. t:-c. 3. §-ában lefektetett elvek végrehajtása és megvalósítása érdekében a szükséges intézkedések megtétele elől és meg vagyunk róla győződve, hogy ha a magas kormány azzal a jóakarattal és azzal az erős elhatározással fog e kérdésekkel foglalkozni, a melyeket Nagyméltóságod leiratából kiolvasunk, úgy mentül előbb sikerülni is fog ama pénzügyi akadályokat elhárítani, a melyek ez idő szerint még az ügy útjában állanak. Örömmel fogadjuk és magunkévá teszszük Nagyméltóságodnak azon elvi álláspontját is, hogy az 1848: XX. t.-c. 3. §-a értelmében nyújtandó államsegély nyújtásánál a mi egyházi autonómiánkat, sértetlenül fentartani akarja, a miért is az állam nem az egyes egyházi testületeknek és egyházi céloknak fogná megadni a segélyösszegeket, hanem egyházi főtestületeinkkel, illetve azok megbizottaival megállapítván a szükséges segély összegét, az egyházi főtesíületeknek hagyja fen a segély megosztását és hováfordítását. Nagyméltóságod azon kijelentéseire azonban, hogy a magas kormány első sorban az egyháztagjainkon nyugvó, elviselhetetlenül súlyos adóteher megszüntetését óhajtja keresztülvinni és e célból a törvényhozás elé külön törvényjavaslatot kiván előterjeszteni, az emlékiratban foglalt egyéb szükségleteinkről azonban úgy kiván gondoskodni, hogy az állam pénzügyi helyzete által vont korlátok között évről-évre emelné az egyházak dotatiojaképen a költségvetésbe beillesztett tételeket, következő alázatos észrevételeinket van szerencsénk előterjeszteni. Az 1848: XX. t.-c. 3 §-a elrendelte, hogy minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedeztessenek és az elvnek részletes alkalmazásával a ministerium az illettő hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elébe kimerítő törvényjavaslatot terjeszszen elő. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezen törvény szószerinti értelmében végre nem hajtható, mert az a protestáns egyházak autonómiáját, esetleg más egyházak érdekeit érzékenyen sértené. Mi sem az egyiket, sem a másikat nem akarjuk. A mi azonban az 1848: XX. t.-c. 2. és 3. §§-aiban alaptörvény erejével bíró kötelem gyanánt kifejezve van, áz abban culminál, hogy azok a valláserkölcsi és közoktatási célok, a melyek terheit a bevett vallásfelekezetek hordozzák, lényegükben állami terhek s hogy azok teljes fedezésére tehát az állam kötelezve van. Ezen állami alaptörvény erejével bíró obligatio már több mint félszázad előtt lejárt, nem tekinthető tehát részünkről szerénytelenségnek, ha a benne elvállalt kötelezettség beváltását immár komolyan sürgetjük. Annál kevésbbé tekinthető szerénytelennek ezen sürgető kérésünk, mert hiszen mi századok óta az államot is érdeklő ezen terheket magunk viseltük és mert mi az obligatiónak nem is teljes beváltását, hanem csakis terheink részbeni elvállalását kérjük az államtól. Nagyméltóságod az emlékiratunkban felsorolt egyházi szükségletek között legégetőbbnek tartja az adózási viszonyokban rejlő nagy anomáliák megszüntetését és ezért ez irányban kiván első sorban törvényjavaslatot előterjeszteni. Mi teljes elismeréssel és hálás köszönettel vagyunk Nagyméltóságodnak ezen nagy humanitásra valló szándékáért, de tekintve az egész feladat nagyságát és érezve azt, hogy az eljárás célszerű és tapintatos mikéntjétől függ az egész kérdés helyes megoldása, nem mulaszthatjuk el aggodalmunkat kifejezni a fölött, hogy a kérdés megoldásának ily elaprózása és különösen a segélyezésnek külön törvény hozatala nélkül az évi budgetbe való átterelése ügyünknek nagy kárára fog lenni, és semmiképen sem lesz beváltása azon kötelező obligatiónak, a melyet 1848: XX. t.-cikkben a törvényhozás magára vállalt. Nem a kormány akaratán múlt, mert a dolog természetében fekszik, hogy eddig nem sikerül és előreláthatólag ezentúl sem fog sikerülni a budgetbe felvett dotatiót csak megközelítőleg is akkép fokozni, hogy csak a legkisebb reményünk is lehetne, hogy ezen dotatió emberileg belátható időben arra a fokra emelkednék, a mely az emlékiratokban kimutatott és kétségbe nem vonható szükségletek fedezését csak némileg is megközelítené. Meg vagyunk tehát győződve arról, hogy a részünkre alaptörvény által biztosított segélyezés a budget keretében évről-évre felveendő dotatió rendszerén teljes hajótörést fog szenvedni. A ministerium ugyanis az évi budgetbe csak olyan