Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-08-11 / 33. szám

325 EVANGELlliUS ŐRÁLLÓ 1905 ha a jegyespárok közül az ev. fél reversálist adott egyháza kárára s ez által ahhoz hűtlen lett, ev. lelkésze őt ne eskesse: akkor ezen egészen helyes indítványt a világi urak megbuktatták, sőt az egyik esperességi felügyelő egyenesen azon liberális szellemre hivatkozott, melyet e gymnasiumban növendékkorában beszívott s mely egyházunknak e jogosult védekezését meg nem engedi! Magasztalta a türelmességet, mely pedig nem türelmesség többé, hanem egyházunknak semmibe vevése és iránta való rideg közömbösség. A lelkésznek volna kötelessége pártfogoltjának gymn. tanulmányai alatt útmutatásokat adni, olvasmányait irányítani, kételyeit eloszlatni, jellemének képzésében segítségére lenni. Az ifjú végül a theologiára kerül, — a theologusok otthonába — és most a theolog. tanárok lesznek vezetői. A mi három theolog. főiskolánknak két feladata van: a theolog. tudományokat művelni és egyházunknak lelkészeket nevelni. Az utóbbi szükségesebb az előbbinél és erre kellene első sorban tekintettel lenni. A lelkész ezen fokon is maradjon pártfogoltjának hü kísérője. Lelki öröm fakad lelkészre és theologusra akkor, ha utóbbi szerzett theol. tudását az igazság vívmányaként becsüli, míg előbbi a gyakorlati életből szerzett tapasztalataival és a szentírás világosságával megigazítja. A lelkész pártfogoltját a gyakorlati theologiába is bevezeti, magával viszi, ha lelkipásztori látogatásokat tesz és gyülekezetével együtt örvend, ha mesterének, Jézusnak igéit a szószékről hirdeti. Őszinte lélekből felhívom lelkésztársainkat, ne mulaszszuk el e tekintetben sem kötelességeinket teljesíteni. Némely lelkész templomot épít egyházközségének, egy másiknak sikerül gyülekezete számára vagyont gyűjteni, egy harmadik híveinél szép alapítványokat tud kieszközölni: hanem az a lelkész, kinek sikerült egyházának igazi apostolt nevelni, többet tett, mint amazok együttesen. Hollerung Károly, esperes. SZEMLE. „Mi segít rajtunk?" E címen közöl az „Alkotmány" aug. 5-iki számában egy „hozzászólást", mert úgy van meggyőződve, hogy „nem árt e kérdést higgadtan minél alaposabban tárgyalni." Mivelhogy „a nagy fejleményeket méhében hordó idő rohamosan halad s ha a fejlemények — úgymond — nem találnak bennünket készen, félő, hogy a belőlök kibontakozó világ nem a mi világunk lesz." Úgy találja, hogy nincs úgy jól, a hogy van, s hogy az eddigi eljárással nem fogják megorvosolhatni a r. kath. egyházat égető bajokat, milyenek: az iskolák fogyása illetőleg a meglévők tengődése, a pusztítás, a melyet a socialdemokratismus a liívek lelkületében véghez visz, a keresztyén sajtó vergődése. A különböző gyűlések ugyan rámutatnak a bajra, határozatokat is hoznak szépeket, de az eredmény csak elmarad. Hát ennek mélyebben fekvő okának kell lenni, olyannak, a mit nem igen merünk — úgymond — szellőztetni sem a gyűléseken, sem a sajtóban... De végre a különféle egyházi lapokban megindult a bátor szókimondás, az igazság kezd kidomborodni s remélhető, hogy feltárva a bajok forrását, azok gyógymódját is megtalálják. Prohászka Ottokár dr. például abban véli megtalálni a segítséget, ha a gazdag egyház gazdagsága nem lenne egyesek kényére hagyva, hanem intézményileg az egyházi intézmények javára fordítva. „Egy alsó paptárs

14 szerint egyedüli remedium, hogy mindenki tegye meg kötelességét, „Censor" szerint a baj oka a lelkiek elhanyagolása ; tartsa meg a papság a kánonokat, hogy kiérdemelje a nép bizalmát. Egy másik cikkező viszont az egyházi vagyon autonom kezelését sürgeti, félve a secularizátiótól... A mi cikkezőnk szerint ezek mind igen becses és őszinte vélemények, a melyek azonban még csak együttvéve alkotják meg a r. kath. egyház mai állapotának hű képét, a segítés módozatát. Jellemző azonban, hogy az ethikai momentumok felett, melyeket „egy alsó paptárs" és „Censor" emeltek ki s a melyekből, főleg utóbbiból, cikkírónknak igen szép és méltó anyaga került volna egy kis alapos elmefuttatásra, ő maga is főleg az egyházi vagyonforrás helyesebb kihasználásának kérdésével foglalkozik s ráutal arra, hogy mert hazánkban a r. kath. egyház különleges helyzetét szemben más állambeli egyházakkal az képezi, hogy nálunk hatalmas vagyonnal rendelkezik: hát nem vehető rossz néven sem az alsó klérustól, sem a hívektől, ha a segítség keresésnél e forrást első sorban számításba veszik, a mikor „az egyházi javak evangeliomszerü rendeltetése a napnál is világosabb." Hát ez a goudolat nézetünk szerint nagyon helyes s becsületére válik úgy Prohászka Ottokárnak, mint az ő nyomában haladó „Aemulus" jegyű cikkezőnek, nemkülönben azon okoskodások is, hogy: „egyházilag egészen korrekt hogy papság és gazdagság egymásnak ellenmondó fogalmak, s hogy következéskép a papság nem azért kapta a javadalmakat, hogy azt személyes élvezésére, uralkodásra, hanem, hogy az egyház javára fordítsa"". S hogy ha már most a szükségletek úgy előtérbe léptek, ha ezernyi alsó pap küzd a megélhetés gondjaival, ha az: iskolaügy pang s a „keresztyén" sajtó vergődik, s ha minderre pénz és pénz és pénz kell: hát vajmi természetes a kívánság, hogy legelső sorban is az erre hivatott egyházi javadalmak álljanak elő a megfelelő arányban. Avval, hogy X. Y. kanonok, vagy A. B. püspök — a hírlapi közlések szerint — ennyit vagy annyit fordított e vagy ama egyházi célra, még épen nincs megoldva a baj csomója : mert a mostani korláttan rendelkezési állapot mellett kétségtelen, hogy többen nem fordítanak ily célra annyit, a mennyit javadalmuk nagysága és papi hivatásuk követel. A világ aztán ebből azt látja, hogy ama javadalom nem az egyházé, de az élvező papé, a ki avval tesz, a mit akar. Ez pedig Prohászka szerint észszerűden helyzet s mi csak helyeseljük itt is okoskodását, bár elgondoljuk, hogy mily arcot vághat ez okoskodásához a magas püspöki kar, és hogy mily arcot vág majd Prohászka Ottokár tanár úr okoskodásához egy jövendőbeli bizonyos Ottokár püspök s vájjon nem fog-e majd a t. tanár úr a mélt. püspök úrral szemben úgy járni,- mint járt egykor Aeneas Sylvius humanista író II. Pius pápával szemben, ki t. i. midőn humanista íróból pápává lett, első dolgának tartotta humanista édesmagát kiátkozni! Hanem hát mi teljes elismeréssel honoráljuk Prohászka és Aemulus urak elmefuttatását s aláírjuk azon tételüket is, hogy nincs annak semmi értelme, hogy maga az egyház, az igazi tulajdonos, csak mintegy kegyelemképen jusson javainak némi jövedelméhez, a mennyiben t. i. éppen a kezelők részeltetni jónak tartják. S értjük a végső consequentiáját is, t. i. hogy e vagyonnak intézménysz<rü biztosítása az egyházi intézmények számára volna sok baj és fogyatkozás legbiztosabb remediuma, mert ez által volna még csak az egyház, mint intézmény, a felől biztosítva, hogy „a javadalmasok kezén lévő vagyonának jövedelméből biztosan megkapja az őt szükségleteinek nagysága szerint jogosan megillető részt" . ..