Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-08-11 / 33. szám
324 EVANGEL lliUS ŐRÁLLÓ 1905 csak az a sajnos, hogy ezt sok ifjú minden benső hivatottság nélkül cselekszi. Későbben ugyan megbarátkozik munkakörével, de kötelességeit inkább mint napszámos végzi, sem mint Krisztus urunknak hívatott szolgája. Nem a lelkieket keresi, hanem az anyagiakat. A nép ezt jól érzi, minek folytán a gyülekezetben bizonyos közömbösség áll be, a mely a keresztyén életnek és erkölcsöknek bizonyos látszatát megőrzi ugyan, de a szentlélek fuvallata bizony ott nem érezhető. Nekünk igazi lelkészekre van szükségünk. Minden oldalról megtámadott egyházunk csak úgy állhat fenn, ha tudományosan képzett, tiszta erkölcsű, nagy önmegtagadással, önzetlenséggel és lelkes buzgalommal működő lelkészekre támaszkodhatik. Ilyen lelkészekben hiány van s azért mondom, hogy kötelességünk a lelkészhiány elhárításáról gondoskodni. És valamint az apostolok segédeket vettek maguk mellé, hogy azok mint utódaik működjenek a gyülekezetben, azonképen mondom, hogy a lelkészeknek is kötelessége arról gondoskodni, hogy nemes pályájokon méltó utódaik legyenek. Várjunk-e addig, míg több buzgó ifjú önként jelentkezik, míg a lelkészi állomások az állani hathatósabb hozzájárulása folytán jövedelmezőbbekké válnak, vagy míg egyháziasabb szellem fog gyülekezeteinkben uralkodni? Ha nem: kik vannak arra hivatva, hogy a hiányon segítsenek ? Csak a lelkészek, övék legyen a gond a leendő lelkészekre nézve. Legtermészetesebb, ha a paplakból kerülnek ki a leendő papok, ha a lelkész fia szintén lelkész lesz. Vájjon a paplakban igazi keresztyén élet, boldogság és megelégedés uralkodik-e: arról legjobban tanúskodik az, ha a fia nem választ más pályát, mint a lelkészit, mert maga is az itt megízlelt boldog életnek kiván részese lenni. Sajnos, néha a nyomasztó anyagi viszonyok a lelkészek fiait arra utalják, hogy más pályát válaszszanak. Midőn egy alkalommal egyik lelkésztársam fiától, ki tekintélyes szép állásra küzdötte fel magát, azt kérdeztem, miért nem választotta ő, vagy fivéreinek egyike, atyja pályáját, azt a feleletet kaptam: „attól elment a kedvünk, mert ifjúkorunkban igen sokat éheztünk". De előfordulhat azon eset is, hogy a lelkész fiát képessége, hajlama és tehetsége más pályához vonzza: ámde ha a szülői ház szelleme továbbríi is működik benne, mint gondnok vagy felügyelő e pályán is nagy szolgálatokat tehet egykor egyházának. Ha pedig fiát vagy fiait nem küldheti e pályára, akkor egyházközségében keresse az arra való egyéneket. A lelkészi állás a polgári és földmíves családok között még mindig nagy tekintélynek örvend s a szülők örömmel látnák, ha fiaik e pályát választanák. A lelkész már a népiskolában keresse ki a leendő papokat. Felteszem, hogy minden lelkész jó psychologus és meg tudja különböztetni a lelkeket és meg tudja ítélni, melyik gyermek termett e pályára. Mi legyen e megfigyeléseinkben a döntő ? Nem a tehetségek kiválósága a fő, ámbár ez is jó, ha megvan. Nagyobb súly helyezendő a kötelességtudásra és a szorgalomra. Okvetetlenül kívánatos a mély kedély, a tisztelet érzete mindaz iránt, a. mi Istenre irányít s vele összeköt; ragaszkodás a templomhoz és a lelkészhez, kiírthatatlan hajlam a testi és lelki tisztaságra, erős vonzalom minden szép és jó iránt, irtózás a hazugságtól. Csak képmutató ne legyen, sem ájtatosságot színlelő; a nyílt őszinteség, ha sért is, jobb. Mellékes, de kívánatos, erős test, egészséges tüdő, jó hang. Nagyon ambiciósus fiú nem való lelkésznek, mert az ambíciót egyházunkban, hol az alázatosság főerény, kielégíteni nem lehet, még kevésbé való lelkésznek az, a kit frivolnak ismertek meg s ki ellenszenvet mutat istentisztelet és ima iránt. Ha a lelkész a megfelelő gyermeket megtalálta, nem lesz nehéz a szülőket arra bírnia, hogy fiúkat e pályára adják. Ha a család vagyonos, nem árt, mert akkor nem fogja egykpr állását 1—200 koronáért változtatni. Ha pedig a fiú egészen szegény szülők gyermeke, vegye a lelkész az egyházközség segélyét és támogatását is igénybe. Évszázadokkal azelőtt a legtöbb egyházközségnek volt pártfogolt diákja, kinek gondját viselte. Érdekes példa erre a modori egyháznak pártfogoltja : Ritthaler, a ki I. Lipót alatt kénytelen volt az országból elmenekülni és a wolfenbütteli könyvtárnoki állást elnyervén, hivatalában Lessingnek lett elődje. Miként előbb feltettem a lelkészről, hogy jó psychologus, úgy felteszem most azt is, hogy egyházközségében befolyással bír, minek folytán annak jóindulatát képes felkelteni pártfogoltja iránt, úgy, hogy ennek életpályáját mindig érdeklődéssel kísérjék. Az algymnasium osztályait a lelkész maga végezheti a fiúval otthon. Ritka és dicséretes példa erre esperességünknek egyik derék lelkésze és társunk, ki fiai mellett a tanító fiait és egyik hívének fiát is tanította és pedig oly kitűnő eredménynyel, hogy azok mindenütt derekasan megállják helyüket. A felsőbb gymnasium, tápintézeteivel, ösztöndíjaival megkönnyíti a fiú továbbképzését, különösen, ha egyházközsége is támogatja s ő maga is órák adásával igyekszik sorsán javítani. De más oldalról nagy veszély fenyeget. A fiúnak eddigi egyetlen auctoritása a szentírás volt, ennek szelleme hatotta át, életének eddigi zsinórmértéke a keresztyénerkölcsiség és vallásosság volt. Felsőbb tanulmányai folyamán azonban egészen más világnézet hatása alá kerül: az ó-kor classikusainak és az újkor realisztikus íróinak szelleme az ifjú lelket eddigi helyes életirányából vajmi könnyű szerrel kiveti. Ha a mi ev. gymnasiumaink igazi evangelikus szellemtől volnának áthatva, akkor e hatástól ifjaink lelkét nem kellene féltenünk. De az ev. jelleg azokban néha csak abban nyilatkozik, hogy azokat ev. testület tartja fenn és hogy az ev. nevet viselik, míg a természettudományok tanárainak félistenei: Darvin, Schoppenhauer, Häckel és Büchner. A baj kétszeresen veszélyes akkor, ha a vallástanár azt egyéniségével és képzettségével ellensúlyozni nem tudja az által, hogy e nagyok tanainak gyengeségeit és árnyoldalait is felderíti, mert ellenkező esetben az ifjú lélek megtántorodik hitében és elvész egyháza számára. Az ev. gymnasiumok feladata volna a tanulókból ev. egyházunknak oly lelkes fiakat nevelni, mint a hazának lelkes polgárokat. A fiatal lélek olyan mint a viasz, melybe az egész életre kiható benyomásokat lehet vésni; csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hogy gymnasiumainkban az első követelményt vajmi kevéssé veszik figyelembe, míg ellenben a hazaszeretet olyannyira fejlesztik, hogy az szinte sovinizmussá fajul, mely nem annyira tettekben, mint inkább üres szájhősködésben nyilvánul. Gymnasiumaink, melyek eredetileg csakis lelkészek és tanítók kiképeztetésére állíttattak fel, ezen egyházi feladatukat majdnem egészen szem elől tévesztik. A gymnasiumi értesítők megmutatják nekünk, hogy végzett növendékeink milyen pályát választanak. Ha ev. gymnasiumainkat a szerint akarnók osztályozni, hogy végzett növendékei közül hányan választják a lelkészi pályát s ebből egyszersmind arra következtetnénk, hogy mily erős az ev. szellem, a mely azokban lüktet, akkor első helyre kellene állítanunk a sopronit, az utolsóra pedig a budapestit. Midőn néhány évvel ezelőtt az egyetemes gyűlésen a budapesti lelkész azon indítványnyal lépett fel, hogy azon esetben,
