Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-07-28 / 31. szám
304 EVANGELlli US ŐRÁLLÓ 1905 Pusztulásunk okai. Már néhány éve, különösen az egyházpolitikai törvények életbeléptetése óta általános a panasz, hogy pusztulunk, sőt egyházunk egjik statisztikusa számokban is kifejezte eme pusztulás nagyságát s szerinte veszteségünk évenként az ezer lelket meghaladja. Ha ez tény, már pedig, ha a statisztika csak a valószínűségek tudománya is, mégis fontolóra kell venni eredményeit, úgy roppant messzeható jelenséggel van dolgunk. Hogy az egyházpolitikai törvények életbeléptetése után az első években veszteségünk nagy volt, annak magyarázatát abban lelték, hogy már az úgyis elveszett lelkek a törvény megengente szabadságot felhasználva, teljesen szakítottak egyházunkkal, de hogy most egy évtized lefolyása után veszteségünk még mindig oly nagy, ennek magyarázatát csak most keressük. Legelterjedtebb és .sokak előtt legelfogadhatóbb magyarázat egyházunk adóügye. Mert a teher nagy, azért bújnak ki annyian e nyomasztó teherviselés alól s mennek máshová, a hol nem lépnek fel ellenök ily nagy igényekkel. E nézet szülte az 1848-ik évi XX. törvénycikk megvalósítása érdekében keletkezett mozgalmat s mert a hivatalos egyház ennek a mozgalomnak szószólója, e nézetet is a hivatalos egyházi körök nézetéül kell tekinteni. Szó sincs róla, hogy a mi adózási rendszerünk nyomasztó teherként ne nehezednék híveink nagy részére s hogy a proselitáskodó ellenfélnek ép azért könnyű dolga akad a térítgetéssel, a midőn avval csábítja híveinket, hogy nála vagy egyáltalában nincs, vagy legalább is nagyon kevés az adó; de mindannak dacára be kell vallanunk, hogy kételyünk támad, vájjon az adózási rendszer megváltoztatásával elejét vesszük-e a bajnak s ha az államsegély oly nagy lesz is, hogy jóval leszállíthatnék az egyházi adót, nem fogunk-e mégis veszteni. Erre is van ugyanis példánk, hogy dacára a nagy adótehernek a hivek hitbuzgósága nem hogy csökkenne, sőt még növekszik, a mint azt áldozatkészségük fényesen bizonyítja. Egyszóval az adóügyet veszteségeink magyarázó alapjául elfogadni lehet ugyan, de be kell látni, hogy az nem teljesen kielégítő magyarázat. A másik nézet a cura pastoralis hiányának tulajdonítja a veszteséget. Állana ez pedig különösen diasporánkra vonatkozólag. Ez a nézet is megteremtette már jó gyümölcseit. Van már diakonissa auyaegyházunk, a mely évről-évre szélesebb körbe küldi munkásait, vannak női és ifjúsági egyleteink, élénk munkásságot folytat a Luther-társaság népszerű olvasmányaival, a gyámintézet segítő keze sok sebet gyógyít, de mindennek dacára a kérlelhetetlen statisztika ezer lélek évenkénti veszteségről beszél. Annyi tény, hogy a diasporákban a veszteség nagy, de nem kisebb a nagy gyülekezetekben sem; viszont ép a diasporából hallani nagyon gyakran hithűségről és erős kitartásról s a nagyvárosi gyülekezetekben is vannak lélekemelő példák. A legintensivebb lelkipásztorkodásnál is előfordulnak áttérések és az ellenkező eseteknél van mégis erős felekezeti öntudat. Vannak végül erős hangok, a melyek az egyházon belül dúló viszálkodásoknak tulajdonítják veszteségeinket. A nyelvi harc, a politikai viszonyok oldatlan voltában látják e baj okát s azok megszűnésétől reménylik a helyzet orvoslását. A krisztusi szeretet teljessége nincs meg mi bennünk, mert akkor tényleg nem emelnők ki azt, a mi köztünk különbséget tesz, hanem a mi egyesít, de ezt is meg kell adni, hogy bármily megoldatlanok a nyelvi harcok, ily eset még nem fordult elő, hogy a nyelvkérdés miatt valaki egyházunkat elhagyta volna, avagy politikai meggyőződése hitvallásával való szakításra ösztönözte volna, a mint azt a „Los von Rom "-féle mozgalomnál Ausztriában látjuk. Ezek a harcok nincsenek ugyan egyházunk előnyére, de meggyőződésem szerint veszteségeink tekintetében nem lehet nékik oly fontos szerepet tulajdonítani, a mint azt némelyek akarnák. Mind eme most felsorolt nézetek abban az egyben megegyeznek, hogy a baj égető s hogy tenni kell valamit. Folyik is már jó kedvvel a munka s ép a belmissiói munkálkodás legjobban felel meg a követelményeknek. A fősúly azonban az iljúság nevelésére fordítandó, mert csak akkor lesz egyházunk jövője biztosítva, ha a növekvő nemzedékben erős felekezeti öntudat él. Ezt kell ápolni minden téren. E tekintetben sokat tanulhatunk a római katholikusoktól. Mindenütt kitüntetik egyházuk jellegét. Büszkeséggel emiitik nagyjaikat, iskoláikból oly ifjúság kerül ki, a mely a pápista eszmékkel telítve van s ezeket úton-útfélén hangoztatni, ezekért lelkesedni és tenni nem szégyenei. A leánynevelésben mesterek s mert épen a nőkben nevelik a felekezeti öntudatot, azért vesztünk mi a reversalisok által nagyon sokat. Nekünk is a felekezeti öntudat emelésén kell munkálkodnunk. Hiába, a Krisztus egyháza iránti szeretet nem függ sem az adó, sem a lelkész működése, sem az egyház közállapotától, hanem függ az egyéntől, az egyénnek lelki erősségétől. Itt van a mi egyházunk erőssége, a melylyel áll vagy esik, hogy mily mértékben szeretik az egyének az egyházat. A hol ez a szeretet nagy, a hol a felekezeti öntudat erős, ott hiába iparkodik a kisértő ; a hol pedig az gyenge, nem segít rajta a legjobb gyámkodás sem, mert a kísértés órájában mégis elesik. A felekezeti öntudat emelésén tehát közre kell hatnia minden tényezőnek. Az első és legfontosabb feladat természetesen az iskolákra háramlik. A nevelésnek kell protestáns szellemben történnie úgy a fi- mint a leányiskolákban. Az ifjú szivekbe kell egyházunk szeretetét beleplántálni s azt az erős meggyőződést, hogy csakis a keresztyén igazságnak egyházunk symbolikus könyveiben lefektetett elvei szerint járhatni az igaz úton. Tudjon az ifjúság lelkesedni egyházunkért, lássa benne az ideális törekvést s maga is ez ideálok által feltüzelve lépjen elszántan az élet küzdő terére. A hivek nagy seregére eléggé ki nem emelhető befolyással van a sajtó. Ez a másik neves tényező a felekezeti öntudat emelésénél. Egyházi lapjaink minden sora tükrözze vissza az evangeliumi igazság erejét és hatalmát. Rá kell minduntalan mutatni a protestáns szellem működésére és alakító, átható erejére. Emeljük ki nagyjainkat, hangoztassuk az országban a haza. a műveltség, a tudomány, az irodalom terén szerzett egyliáztagjaink érdemeit, ez nein öndicsekvés, sem reclám, ez fontos tényező. Ávagy nem tölt-e el büszkeséggel, hogy Kossuth, Petőfi, Mikszáth stb. mind lutheránusok? Hogy vannak és voltak lutheránus miniszterek, államtitkárok, egyetemi professorok, hírneves tudósok, kiváló költők? S hogy épen azok eszméi irányítják a magyar társadalmat ? Meg tudják ám a pápisták nagyjaikat becsülni és érdemeiket kiszínezni, nekünk is ez kell. A legfontosabb tényező azonban mégis az ige hirdetése marad. Ez volt egyházunk erőssége a múltban, ez lesz a jövőben is. Ám kormányozza a római áldozár a gyóntató székből hiveit és uralkodjék azok lelkiismeretén, a mi hatalmunk a szószék. A hirdetett ige növeli a hitet és a hittel a felekezeti öntudatot. „Azért a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig Istennek igéje által". (Rom. 10, 17.). Minél lelkesebben, minél nagyobb hittel hirdeti a szónok egyháza igazságait a szószékről, annál nagyobb lesz Istennek áldása munkásságán. Természetes,
