Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-07-21 / 30. szám
292 EVANGELlli US ŐRÁLLÓ 1905 magát egyenesen „egijház és honmentö" szerep viselőjének tudja s e szerepében legfőbb feladatának ismeri minden eszközt megragadni, melylyel a jelzett célt szolgálhatja. Azért munkaprogrammjába vette az ifjúság lelki szükségleteiről való gondoskodást, a melynek két fő iránya van: az apologetikus oktatás és az aszketikus nevelés. „Lássa az ifjúság — mondja egyik előadójuk — lássa a belőle kikerülő intelligencia a vallásnak a tudáshoz, a modern haladáshoz való viszonyát igaz megvilágításban s belátja majd azt is, hogy hite miatt nem szégyenkezésnek, hanem fölemelő érzetnek van helye", íme ez jelöli az apologetikus oktatás irányát. „Es intelligenciánk necsak higyjen, hanem éljen is a hit szerint". íme viszont az aszketikus nevelés iránya. Ámde — úgymond — a modern embernek a puszták remetéinek aszkezise nem való. Mások a körülményei, más a műveltsége, más a hivatása. Mindez azért az aszketikus nevelésnél figyelembe lesz veendő. Ezért is a Mária-congregációk nem egyszerű vallásos társulatok, nem is amolyan imaegyesületek, hanem a „gyakorlati katholikus élet iskolái". Érthető, hogy ily tendencia mellett kiváló szerepet nyernek az ifjúsági iratok, a melyek közül különösen a kath. legendákra, mint a gyermeklélekhez oly közel eső s a mese természetével ható világra a congressus különösen nagy súlyt helyez, ezek mellett kiváló gondot óhajt fordítani a természettudományok köréből vett iratokra s a nagy hazafiak és szentéletű emberek életrajzára. Mindegyiknél pedig az illusztrációkra is. Ez irodalom célja oly könyveket adni az ifjúság kezébe, a melyek „a szív és az ész problémáit katholikus szellemben tárgyalják és oldják meg"; — gyúpontja pedig legyen a Szent István-társulat, a melynek különös pártolását a congregáció összes tagjainak lelkére kötötte. Érdekes tárgya volt még a congregációnak a középiskolai vallásoktatás módszerével foglalkozó megbeszélés, a melyet a hittanári állások állami rendszeresítésének ügye követett: e kérdésekre azonban nem reflektálunk. Az előbbenire azért nem, mert az eminens felekezeti belügy; utóbbira pedig viszont azért nem, mert azt, hogy az állam az általa fentartott középiskolákban a róm. kath. hitoktatói állásokat maga rendszerezze s fizesse, egyszerűen képtelenségnek tartjuk. Ez a kívánalom ugyan megfelelhet a „Regnum Marianum" elvén álló ultrámontanismus vágyakozásának, de nem a kulturállamnak, a mely nem csak egyetlen törvényesen bevett felekezetet ismer; s jól tudja, hogyha egyik felekezetnek hitoktatását ő maga rendszeresítené, e kötelezettség alól a többi törvényesen bevett felekezetekkel szemben sem vonhatná ki magát. Azért hát maradjunk meg csak az ifjúság nevelése mellett s vonjuk le ebből a tanulságokat a magunk számára is. Elvül vallván, hogy jót tanulni az ellenféltől sem szégyen, sőt ebben az ellenfelet követni egyenesen életfentartó kötelesség. „Egyház és honmentő feladatnak" mondta a congregáció az ifjúság nevelését — és ha a gondolatot egész általánosságban veszszük, bizony méltán. — Nemcsak a felekezetnek, hanem a hazának jövője is tagjainak, polgárainak műveltségétől s első sorban épen vallásos erkölcsétől függ. Mutasd meg nékem iskoláidat — és én megmutatom neked nemzetednek a jövőjét. Ám a kifejezés ellen — úgy a mint azt a congregáció értette — mégis tiltakoznunk kell. Nekik az egyház egy bevégzett institúció, a szentség, csalatkozhatlanság, egyedül üdvözités, egyetemesség absolut attribútumaival; a hon pedig „Regnum Marianum", vazallusa — Rómának. Nékik tulajdonképen való hazájuk Róma, a haza az csak másodsorban hon. Nekik első a pápa s csak aztán jön nagy közbevetéssel a király. Nekik a hazai törvény csak annyiban szent, a mennyiben Róma intransigens törekvéseit nem keresztezi. Minthogy pedig ez egy kulturállamnál, a mennyiben az minden egyes polgárának egyenlő mértékkel mér s kiváltságos államvallást nem ismerhet el, a priori ki van zárva: azért a róm. kath. hivő, az őt egyházához kötő s őt üdvösség vagy kárhozat alternatívája elé állító dogmatikai kapcsolatnál, mondjuk inkább dogmatikai „függelemnél" fogva (itt igen találónak látom a katonai kifejezést) már a priori csak feltételes hazafi lehet. Azon keretben t i. a meddig azt neki Róma megengedi. Hát igenis, mi is, kell, hogy egyház és honmentő feladatnak tekintsük a mi ifjúságunk nevelését; e nevelés iránya azonban legyen e nagy feladatnak és eszménynek valóban megfelelő és ehhez valóban méltó. — A mi hazafiságunk nem függ feltételektől. . . A mi hazaszeretetünknek nincs dogmatikai hő- és fokmérője. Absolut szent érzelem az, a melyet vallásos érzelmünk nem korlátoz, de megszentel. Megszenteli pedig, mert mi az egyházat, ezt a láthatót, csak nevelő eszköznek tudjuk s tekintjük ama láthatatlan, egy, közönséges anyaszentegyház szolgálatában, a melyet Jézus alapított s a melynek tagjául tudjuk — minden felekezeti különbség s minden dogmatikai választófalak dacára — mindazokat, a kik Istent a Jézusban imádják. — Ez az egyház igenis világhódító egyház, de nem törekszik külső világuralomra. Ép azért a világi hatalmasságokat képviselő nemzetekkel, a nemzeti jogokkal, törekvésekkel és politikai eszményekkel — maga nem űzvén politikát — soha ellentétbe, összeütközésbe nem jöhet; híveit, oly dilemma elé, a hol üdvössége vagy hazája között kellene választania, soha nem állítja. — S mert az egyetemes emberi jót és eszményt szolgálja, úgy, a mint azt Jézus tette, tanította, azért semmiféle privilégiumokkal éket nem üt ember és ember, intézmény és intézmény közé; hanem szolgálja a sokféleségben az egységet, az egyéni különbözőségek által a közös eszményit. — Ilyen nevelés igenis „egyház és honmentő" ; de ilyen nevelésre, elvi természeténél fogva csak a reformáció egyháza képes. S ha képes: köteles is reá. — E feladatának, e kötelezettségének pedig akkor felel meg csak, ha mindig ama egyetemes, ama elvi keresztyén alapon marad meg, a mely maga Isten országa; ha nem ragad meg a felekezetiség szűk korlátai között, hanem ki és felül emelkedik azokon, mert ez az ö igazi charizmája. A reformáció, a mikor visszament az ősi egyetemes katholikus symbolumra, azt nem azért cselekedte, hogy maga mint felekezet merevedjék meg, de épen hogy az amaz egyetemes symbolumban hangoztatott „hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat" tételével minden felekezetiség felett valóságát s az ideális keresztyén közösséggel való benső azonosságát örök időkre dokumentálja: a reformáció egyháza azért a saját lényege ellen vét, ha felekezeti korlátokat állít fel. Ám neveljen a római hitoktató ultramontánnak: a lutheránus hitoktató, véve e jelzőjét ideális értelmében, Lutherrel együtt csak abba az „egy közönséges keresztyén anyaszentegyházba" nevelheti növendékét, s annak tiszta tudatára fogja hozni, hogy a felekezeti egyház erre nevelő eszköz csak, de nem cél. Akadnak tán többen, a kik megütköznek majd szavaimon s azt fogják mondani, hogy hát akkor mi lesz a felekezettel ? Mi lesz az egyházzal ? Feleletem: hogy az „egyház", érteni most a felekezeti egyházat, melyhez tartozunk, csak akkor lesz valóban virágzó és hatalmas, ha ama eszményi felfogást szolgálja a nevelésben is s magát feltétlenül aláveti ama örök eszménynek. Honnan
