Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-30 / 27. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ az elrejtett, az emberi gyarlóságban gyökeredző. Csak az anyagi érdektől ment tiszta hit zengedezi egész meggyőződéssel : „felemelem szemeimet az egekre", mert az onnan várja az élet sötétségében a fényt, az önzetlen munka jutalmát. A földi érdekkel telített hit, a milyen legtöbb van, szemeit inkább oda emeli, a honnan az anyagi érdek gyökeresebb kielégítését várhatja. Az államsegély sürgetése s elfogadása, az egyház szegénységének s az anyagi téren a szegénységgel együtt járó tehetetlenségnek bevallása. Ez a szegénység egyházunk elveinek magasztosságából nem von le semmit, de megbénít ezen elvekért való küzdelemben. Míg egyrészt azt látjuk, hogy a gazdag r. k. egyház szinte játszva szervezi védő és támadó seregeit, addig a mi egyházunk kezeit a legsürgősebb, legéletrevalóbb intézményeknél is, megbénítja az anyagi tehetetlenség. Már pedig a tehetetlenség látása nein hódít, inkább szánalmat kelt s tehetetlenség mellett az autonomia nem biztosítja egyházunknak azt a tekintélyt és befolyást, mit elvei magasztosságánál fogva méltán követelhetne. Ezt a tekintélyt nem biztosítja az államsegély sem, sőt rontja. Mert önérzetet s tekintélyt csak az az erő szerez, mit az ember vagy valamely intézmény magából merit, a külső segély ezeknek legtöbbször inkább ellenkezőjét szüli. így az államsegélynek az a veszedelme fenyeget, hogy gyenge oldalunk feltárásával egyházunk tekintélyét rontja, gyengíti az összetartó erőt s elhidegíti legönérzetesebb tagjait. Már pedig az autonomia ereje abban van, ha az minden erőt, épen a legkiválóbbakat — képes egyesíteni s egyirányú munkásságra buzdítani. Ha az állami gyámkodás erősödésével lassan, észrevétlenül is az autonomia ezen összetartó erejének gyengülése jár, félni lehet annak benső elernyedésétől. Midőn az 1848. XX. t.-c. végrehajtását sürgetjük, nem szabad egyoldalúlag annak csak előnyeit tekintenünk, hanem veszélyeivel is számot kell vetnünk s a kettőnek egybevetése s alapos megfontolása után állapítsuk meg eljárásunkat. Az eddig elmondottakból kiolvashatjuk most már a választ arra a kérdésre, hogy „mire kötelez egyházunk szelleme, múltja s az autonomia az államsegélynek sürgetésénél?" Egyházunk szelleme az evangeliomi szellem vagyis a szabadság szelleme, értve ezt a szót annak legnemesebb értelmében, mint függetlenséget mindentől, mi az igazságra s tökéletességre törekvő lelket ezen törekvésében gátolhatná. Ezt a szellemet akarja egyházunk átültetni államba, családba s minden egyes hívének szívébe. A szabadságnak ez a szelleme korlátozást csak önmagától fogad el s ez az alapja, lényege az autonómiának. Tehát az autonomia minden egyes darabjának feláldozása, egyházunk szellemének megtagadása, ellenkezés önmagunkkal, pedig örök igazság, hogy „minden ház, mely önmagával ellenkezik, megromol". Egyházunk szelleme, mondhatnám léte, azt követeli tehát, hogy autonomiánkhoz a legvégsőig ragaszkodjunk. Az államsegélynek díja ne legyen az autonomia, mint egyházunk szellemének nélkülözhetetlen alapja. Autonómiánkkal önmagunkat adnánk oda, megszűnnénk evangeliomi egyház lenni s lennénk az államnak valami alárendelt közege. Az államsegélyhez kétségbevonhatlan jogunk van s arra épen az állam által iskoláinkkal szemben támasztott s folytonosan fokozódó követelmények, valamint hatásosabb belműködésünk miatt is tagadhatlanul égető szükségünk van. Benne vagyunk s bár egyházunk szelleme s múltja a teljes anyagi függetlenséget parancsolná, a gyakorlati élet követelménye azt kívánja, hogy az államsegélynek még további kiterjesztését sürgessük. De annak sürgetésekor legyen előttünk folytonosan a figyelmeztetés. (Gal. 5; 1.). „A szabadságban, melylyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg". A mi autonomiánk nekünk éltető levegőnk s az állam azzal a haszonnal, mi reá az evangeliomi egyházi élet akadálytalan felvirágzásából visszaháramlik sokkal többet nyer, mint autonómiánknak az államsegély árán megvásárolt romjaiból s ez által szabad szellemi működésűnk megakasztásával. Inkább várjunk s nélkülözzünk, minthogy az 1848. XX. t.-cikk végrehajtásáért sokat áldozzunk. Addig is, míg ez a belátás megérik, az autonomia legerősebb védelmét a rendezett pénzügyekben, a céltudatos pénzügyi politikában látom. Nincs sokunk s még ezt is sokszor szétforgácsoljuk. Van vagyonkezelési szabályrendeletünk több mint, kell, de nincs egyöntetű, céltudatos pénzügyi politikánk. Az egyházi pénzügyi politika sarkalatos elvének annak kellene lenni, hogy az egyház minden fillére az autonomia s az evang. szellem erősítésére fordíttassék. A függetlenséghez nem kell nagy vagyon, hanem jó beosztás s lemondani tudás sokszor igen kedves vágyainkról, sőt még életrevaló terveinkről is. Egyházunk múltja azt mutatja, hogy igen sokról le tudott mondani, csak szabadságáról nem, soha. Ez a mult legyen tanítónk a jövő kiépítésében. Madár Mátyás. TÁRCA. A XVIII. század protestáns történelméből. Az elnyomás. A legkegyetlenebb üldözők egyike gróf Erdődy György kamaraelnök volt, az egri püspök testvére. Családja sohasem pártolt el a római hittől s benne lángolt az a buzgóság, hogy méltó legyen vallásos őseihez. A szatmári béke után megszerezte Galgócot, mely valamikor a Thurzóké volt s abban az időben a lutheránusok egyik fészke. Erdődy nem tűrte tovább az evangélikusokat birtokain. Tiszttartója 1723 húsvétját tűzte ki a jobbágyoknak az áttérés végső határnapjául. Néhányan a nyiltösszeütközést, a kihirdetett ítéletnapját el akarták kerülni; eladták házukat, földjüket, hogy más vidékre költözzenek. Az uradalom ezt nem engedte meg s egy katholikus embert a megvásárolt ház visszaadására kényszerített. Az áttérők csak elvétve jelentkeztek és pedig a lakosságalja. Végre április 7-én reggel összehívták az állhatatosakat s tudtukra adták, hogy ha délután 3 óráig át nem térnek, minden vagyonukat hátra hagyva el kell vándorolniok. Másnap fegyveres katonák jártak házrólházra, összefogdosták az ellenszegülőket és a vár tömlöcébe zárták. A rabok egy részét a kínzás, fenyegetés, a családjuk jövőjén érzett aggodalom megtántorította. A másik részét, mint cégéres gonosztevőt elűzték. Egy-kettő éjten-éjjel visszalopózott házához, hogy holmiját a prédától megmentse; az őrálló katonák tolvaj s fosztogató gyanánt bántak vele, pőrére vetkőztették, ütötték s börtönbe hurcolták. A hatalmas tiszttartó kemény büntetést szánt a fejes parasztoknak; nagy esre-hitre adott nekik huszonnégy órányi időt megfontolásra. A legtöbben megszöktek s vagyon nélkül a puszta élet birtokában nyugalmasabb vidékre bujdostak. A vegyes házaspárokat jogtalanul elválasztották s a lutheránus félnek azonnal el kellett Galgócról költöznie. A hatalmas földesúr köze- j