Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-12 / 20. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 201 kodását lehelte be abba a konkurrenciás cikkbe, melyben az én tisztán jóindulatú készségből fakadó cselekedetemet kicégérezte Ez a dolog azonban engem a jövőben sem fog megakadályozni abban, hogy — ha alkalom kínálkozik— „újból elmenvén hasonlóképen ne cselekedjem", mert Üdvözítőm utasítása erre egyenesen felhív és kötelez engemet. Jelen helyreigazító soraim közlését újból kérve, vagyok tekintetes szerkesztő úrnak tisztelője, Balogh István, ev. lelkész. Új sérelem. Az érsekújvári most alakult ág. hitv. evang. egyházközség templomot épít s mivel a maga erejéből a költségeket fedezni nem képes, elhatározta, hogy az adakozó jó szívek gyámolitásához folyamodik s a belügyminisztériumtól országos gyűjtés megengedését kérelmezi. A belügyminiszter 1904. október hó 19-én kelt 100,726. számú rendeletével az engedélyt megadta a gyűjtőkönyv kézbesítésétől számított három hónapra azzal a feltétellel, hogy a gyűjtő köteles mindenütt, a hol gyűjteni akar, személyazonosságának igazolása végett az illetékes helyi hatóságnál előzetesen jelentkezni. A gyűjtőkönyv — a beleírt sajátkezű aláírás s pecsét szerint — 1905. február 11-én volt a nyitrai alispánnál, 1995. február 18-án volt a fehérkomáromi esperesnél s komáromi lelkésznél, a ki ezidőszerint a dunáninneni egyházkerület határozata alapján az érsekújvári evang. híveknek illetékes lelkésze és törvényes feje. E jegyzetek szerint a miniszteri engedély csak május hó 18-án jár le. Pozsony város polgármestere azonban f. évi május 7-én a nála jelentkező érsekújvári gyűjtőnek nem adta meg a gyűjtési engedélyt s így tovább ment egy faluval, a hol a törvénytisztelet s irgalmasság is nagyobb. A belügyminiszteri rendelet szerint a polgármester nem jogosult az engedély megadására vagy meg nem adására, mert az engedélyt a belügyminiszter adja meg az egész ország területére, a miben benne van Pozsony is (vagy talán a polgármester úr Ausztriához számítja?) A polgármesteri hivatal tiszte az, hogy a gyűjtő személyazonosságát megállapítsa és így az adakozni szándékozókat megnyugtassa. A polgármester úr azonban ebben nem talált hibát, hanem a könyv kézbesítési napjába akadt bele és az esperesi hivatalt nem akarta elismerni kézbesítést tanúsító hatóságnak. A pozsonyi polgármesternek ez már nem első ilynemű határozata. Volt eset rá, hogy supplicansoktól is megtagadta az engedélyt az 1791. 26. t.-c. 5. §-a ellenére. Mivel nem tételezhetjük fel, hogy a pozsonyi polgármester a törvényt ne ismerné s mivel másrészt köztapasztalás szerint az apácák és szerzetesek felekezeti különbség nélkül szabadon kéregethetnek Pozsonyban, a különös eljárás oka egyedül pártos, felekezeti elfogultság lehet. Minden művelt és jó érzésű katholikus elítéli az ilyen kéretlen és helytelen hitbuzgalmat. A lépések az orvoslás végett a belügyminisztériumnál azonnal megtétettek. Az eredményről tudósítjuk olvasóinkat. TÁRCA. „Novella d' Andrea". (Dráma 4 felvonásban. Irta: Fulda Lajos.) Tanulmányom tárgyát a modern dráma köréből meríti s közelebbről Fulda Lajosnak, az ú. n. Isten kegyelméből valóság elméletét oly maró gúnynyal ostorozó „Talismán" c. drámai mese geniális szerzőjének „Novella d' Andrea" c. színmüvének s ennek kapcsán a feminismus, vagyis a nőkérdés problémájával óhajtja a t. olvasót foglalkoztatni. Mielőtt azonban tulaj donképen való tárgyamra térnék, legyen szabad röviden a modern dráma fogalmát körvonaloznom. És itt mindjárt hangsúlyozom, hogy a modern szó az aesthetika szótárában egyáltalán nem azonos a mai, vagy a jelenkori fogalmával. Mert bárha az, a mi modern, szükségkép jelenkori is: viszont az, a mi jelenkori, csupán e réven még épen nem tarthat igényt a modern jelzőre. Époly kevéssé, mint a hogy e tételből, hogy minden bölcsész ember, még épen nem következik, hogy minden ember bölcsész is . . . A modern dráma a mi terminológiánk szerint komoly iránydráma, a mely bizonyos a mai kor társadalmát foglalkoztató és mozgató elvek s eszmékért áll irodalmi sorompóba, a melynek tehát mindig van valami fontos mondani valója, a mi az egész társadalom érdeklődésére igényt tarthat. E komoly irány, tudjuk, jelenkori drámairodalmunknak csak egy kisebb, bár kétségkívül a jobbik részét teszi: nagy részében e jelenkori színmű sajnos, főleg a francia ledér könnyelműség hatása alatt, a léhaság és cédaság valóságos fertőző telepévé fajult, a honnan sírva fut el a szemérem s a szűzi erkölcs csak tépett fátyollal menekül. Hát mi e pervers és fajtalan műfajt, bárha jelenkori is, modernnek épen nem nevezhetjük. Az a Párisnak külvárosi komédiás házaiból a budapesti Vígszínházba átültetett s innen karjait Pozsonytól Kolozsvárig és Kassától Újvidékig polypként kinyújtó sikamlós francia irány a modern dráma tisztes nevével ép oly kevéssé illethető, mint nem pl. a még csak egykét évtizeddel ezelőtt is annyira ünnepelt Sardou-féle dráma sem, a melynek egyetlen themája, melyet a legkülönbözőbb változatban igazolni törekszik — a házasságtörés. Hát nem modern drámairodalom ez, de a demimonde züllött világa, a mely nem átallja a dráma fenséges mezébe öltözni, hogy megfertőztesse azt. Viszont egy Ibsen, egy Björnson, egy Hebbel, egy Hauptmann modern drámaírók a szó nemes értelmében, mert mindegyik egy nagy koreszmét, mondhatnók egyegy társadalombölcseleti elvet képvisel: Ibsen, a drámairodalom e Nitzsche-je, mint a magát minden akadályon dacosan átküzdő akaratnak, az egyéniség aristokratikus moráljának, Björnson, a drámairodalom e H. Spenzere, mint a munka, felvilágosodás és felebaráti szeretet positiv erőinek, Hebbel, a drámairodalom e Schopenhauere, mint az eszményiesült világfájdalomnak, Hauptmann, e lázongó moralista, mint korunk égető társadalmi bajainak s az ezek orvoslását eszközlő emberi jogoknak drámairodalmi apostola. Igen, mert a modern drámaköltő nemcsak költő, de még inkább apostol is, apostola egy eszmének, egy világnézetnek, a mely a kor lelkéből szűrődött le s a melyet a színpadra visz oly célból, hogy a társadalomnak alkalma nyíljon, élő szemlélet útján, a drámai cselekménynek a lélekben az életvalóság benyomását keltő suggestiója alatt a saját fejével és a saját szívével közreműködni egy-egy oly kérdés megoldásában, a mely neki életérdekét képezi s a melyet a költő a maga számára már megoldott. Modern drámairodalmunknak egy ilyen kérdése a feminismus is, a melyről nem ok nélkül mondják, hogy egymaga a társadalmi kérdések felét teszi ki. Hát e tételben sok igazság van, mert bizonyos dolog, hogy a mint a társadalmi erkölcs első sorban is a nő eszményi tisztaságán alapul: úgy a nőkérdés helyes megoldásában sok-sok más egyéb társadalmi kérdés és baj is természetes megoldását és orvoslását találja. Nyilván ez az oka, hogy a feminismus kérdésével, a társadalmi tudományok s a napi sajtó mellett, a modern dráma-