Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-05 / 19. szám

1905 193 ma már — szerinte — a püspökök a kerületektől kapják megbízásaikat. Általában egyre gyarapszik a központi hatalom a gyülekezetek rovására Vannak egyházmegyék, kerületek s van immár konvent is, mely a gyülekezetek felett áll s ügyeiket intézi. Igaz, hogy a célszerűség nevében történik mindez, de az a tényen — úgymond — nem változtat és szentül hiszi a „Magyar Állam", hogy a protestánsok eljutnak még oda, a hol a róm. kath. egyház van. E cikkben egymást érik a tévedések. A protestantismus lényegét, egyházkormányzati formáját kizárólag az independentismusban keresi, a mikor minden gyülekezet teljesen önálló közösség, a mely sem egyházmegyét, sem kerületet nem ismer s a mely tényleg a protestáns egyházkormányzati elvet a maga szertelenség ében fejezi ki. Ez a szervezet, jobban mondva szervezetlenség épen kapóra jönne a katholikus térítésnek. Az egymástól független kis gyülekezeteket könynyen eltiporná a nemzetközi és gazdag katholikus hatalom. Püspökeink ma is a gyülekezetektől kapják megbízásukat; az egyházmegyék, kerületek, sőt maga az egyetemes közgyűlés is a gyülekezetek bizalmából alakulnak meg évről-évre s a gyülekezetektől törvényes úton reájuk ruházott jogkörben intézkednek. Sok tárgyban ma is a gyülekezetek szavazata dönt feltétlenül és végérvényesen. Két nagyon fontos különbségről a Magyar Állam tisztára megfeledkezik. Az egyik a felelősség elve, a mit ők csak híre után ismernek s a mi nálunk sértetlenül s egész teljességében megvan. Évről-évre számadásra szólítjuk püspökeinket a gyűléseken s egyházi alkotmányunk arra is jogot ad, hogy szükség esetén törvény elé idézzük őket s ítéletet mondjunk felettök. Náluk tökéletes meghajolás a legfőbb törvény, vele szemben nincsen akarat, még csak félénk vélemény sem. Feltétlen ura a rábízott lelkeknek. A mi püspökeink nemcsak hogy eltűrik a szabad bírálatot, hanem óhajtják is, hogy a közakarat minél többször s minél határozottabban megnyilatkozzék. A másik különbség az, hogy választjuk püspökeinket és pedig oly általános szabad szavazatjog alapján, a miről a r. kath. atyafiaknak sejtelmök sincsen. Ilyenformán a protestáns püspök a közakarat képviselője s végrehajtója s mint ilyen felelős a közakaratnak. Ez az elv annyira gyökeret vert köztudatunkban, hogy az utolsó zsinaton egyik püspökünk azt indítványozta, hogy a püspököt is meghatározott időre válaszszák, ne életfogytig, mert alkalmat akart adni a közakaratnak újabb megnyilatkozásra, holott egyházi hagyományunk az életfogytig tartó megbízás mellett szólt. Ugyanez a püspökünk, mert az egyházkerületek új beosztásakor vagy 20 olyan gyülekezet került hatósága alá, a mely nem vehetett részt választásában, — új választásnak vetette magát alá, noha semmi forum nem kötelezte rá, noha ezen a réven a főrendiház tagságától elesett. Minden püspöknek parochusnak, rendes lelkésznek kell lennie; az egyházkormányzatban a világiak osztoznak a papokkal és pedig minden fokozaton, az egyetemes egyház elnökségét kivéve, a hová csak világi embert választunk, püspököt nem (nincs érsek). Az elnökséget vele a legidősebb püspök osztja meg. Folytathatnánk még az összehasonlítást, de ennyi is elég annak igazolására, hogy a Magyar Állam mennyire elvétette ítéletét. Még ha akadna is ember, a ki a hierarchikus irányzat szolgálatába szegődik, munkája megtörne a törvénybe iktatott s a köztudatban élő nagy elveken. Az épen a protestáns püspöki hivatal nagy kiváltsága, hogy lelkiekben igazgat, felügyel, ellenőriz, de a felelősség s a választás elvénél fogva soha nem válhatik felelőtlenül uralkodó hatalommá. TÁRCA. A párbaj. (Befejezés.) A modern társadalomban megdöbbenve állunk meg az élet azon tragédiái mellett, melyek tragikumát két kard találkozása, vagy két vont cső egymásba tekintése adja meg. Egy-egy nehéz sebesülés, vagy egy-egy halálos kimenetel esetén megrázkódik a társadalom, mintha megsokalná a nagy áldozatot, mit a hazug becsület oltárára hoz. De mikor az összekaszaboltak bevarrott sebei behegednek, mikor új gyepet hajt a temető földje a párbajáldozatok sírján, mikor az emberek szivében bemohosodik a véres esemény emléke, akkor megint a régi lovagias becsület korát éljük: bátor az, a ki síkra száll, gyáva, ki a párbaj elől meghátrál. Talán megérett az idő, hogy komolyan kérdezzük: mit tegyünk ? .. Én azt hiszem, oly komoly a kérdés, hogy még több ügy elmet érdemel, mint a mennyit eddig tanúsítottak iránta a társadalom vezető körei. Az bizonyos, hogy a társadalmi élei által szentesített párbajt csak maga a társadalom semmisítheti meg. De tétlen kezekkel ezt az időt be nem várhatjuk, nekünk kell azt közelebb hoznunk. Minden eszközt meg kell ragadni, mely a társadalom átalakítására jótékony hatást gyakorolhat. Már a sértett igazság szempontjából is mint első kötelesség áll előttünk, hogy a tételes jogrendben fennálló ellentmondást megszüntessük. Mert olyan gyilkosságot, mely bűn is, meg megengedett cselekedet is, a jogrend valóban nem ismerhet el. A büntetőtörvénykönyv ama lapjai, melyek a párbaj büntetéséről szólnak, valóságos szégyenlapok. Tekintsük csak végig az egyes népeknél megállapított büntetéseket, de különösen figyeljünk arra a büntetésnemre, melylyel az igazságszolgáltatás a párbajozót sújtja, és meggyőződünk arról, hogy ez a büntetés épen nem alkalmas arra, hogy a bűnöst megbélyegezze A magyar büntetőtörvénykönyv a kihívást 1 naptól 6 hóig, a halálos végű párbajt 1 naptól 5 évig terjedő államfogházzal sújtja. De mi ez a büntetés?... Es különösen minő a büntetés neme ? Életveszélyes fegyverrel támadhatja meg a jó társasághoz tartozó gavallér bármelyik embertársát, segédek jelenlétében meg is gyilkolhatja, nem a fegyházban tölti életének hátralévő idejét, hanem az elegáns államfogház hívja meg néhány évre. Nem tolvajok és rablógyilkosok veszik körül, hanem nagyságos és méltóságos urak társasága várja, esetleg egy kis parthiera. Távozáskor még bizonyítványt is kapnak, be is lehet rámázni, ez a gavallérosság matúrája. Valóban ez nem büntetés, legfeljebb a büntetés karrikaturája. Mindaddig, míg a jogrend ily állást foglal el a párbajjal szemben, míg a maga gyöngeségével elismeri az önbíráskodás jogosságát, míg félrevezetteti magát a társadalom erkölcsi alapot nélkülöző ítélete által s a párbajt privilegizált gyilkosságnak minősíti, addig ne csudálkozzunk, ha a párbaj napja le nem alkonyul. Az angol jog ezt a privilegisált elbánást nem ismeri. A párbajt annak eredményéhez képest mindig mint gyilkosságot bünteti- A büntetés szigorítása és pedig különösen a büntetésnem megváltoztatása a jogrend első kötelessége. Azon büntetés helyett, mely dicsőség, olyat kell állítani, mely megbélyegző. Talán a büntetésnek pénzbirsággal súlyosbítása, mit a belga, olasz, spanyol, svájci büntetőtörvénykönyvekben megtalálunk, szintén közelebb vezetne a célhoz. Az a társadalmi majmolás, mely a mi napjainkban valóságos betegséggé fajult, az a bátor lovagiasság, melyet a megvívott s az