Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 178 összeütközésbe kerül a bírósággal, végül, hogy nálunk is feltételesen szabadon bocsátják a bűntettest, habár büntetését még nem is töltötte ki, de a letartóztatási intézetben kifogástalan magaviseletet tanúsított. Szóval, Liszt elmélete, bár a fizikai és pszihikai hangulat elvét kifejezésre juttatja, teljesen megvalósulhat a keresztyén világnézlet mellett is, mert hiszen, hogy az egyén körül­ményeit mellőzni nem lehet, azt íme, a mi büntető­kódexünkkel is bebizonyítottuk, pedig ezt még senki sem vádolta keresztyénellenes felfogással. Viszont Liszt a javítást célul tűzi ki, a mi a nálunk is törvényben gyökerező halálbüntetés elvével összhangzásba nem hoz­ható. Ez bizony nem egyéb, mint egy modern talio­büntetés, a mózesi büntetőjog ama sarkalatos tételének alkalmazása, hogy szemet-szemért, fogat-fogért. A ki ölt, őt is öljék meg. Egyéb bűntetteknél persze ez a szigorú jogelv ma már nem valósul meg úgy, mint pl. a középkorban, mikor a hamis pénz készítőjét forró olajban főzték meg, éppoly forróban, mint a milyen ércből ő a pénzt készítette. De a halálbüntetés elvét — a mint jeleztük — ebből a felfogásból lehet leginkább megmagyarázni, a mennyiben végre is a társadalomra való ártalmatlanná tétel elérhető az örökös fogsággal is. Ha van hibája Liszt iskolájának, úgy az abban áll, hogy a büntetőjog főelvének a megállapításánál túl­ságosan előtérbe tolja a társadalmat. Minden csak socia­listikus érdekből történik. Ez helytelen s ebben igaza van Drews dr.-nak. Az egyénnek teljes elnyomása, az egyéni érdekeknek teljes mellőzése nem helyeselhető keresztyén bölcséleti szempontbol. Az egyént meg kell javítani nemcsak azért, hogy a társadalomra nézve veszélyes ne legyen, hanem azért is és pedig főképen azért, hogy ő saját maga megtérjen s mint megtért bűnös érdemessé tegye magát az isteni kegyelemre. Ha szabad magamat így kifejezni, a modern iskola talán túlságosan egoistikus, csakis a többi emberek, vagyis önmagunk hasznát keresi, míg az a felfogás, hogy a bűntettes meg­javítása őneki magának is hasznára válik s épp azért őneki magának lelke érdekében is dolgozni kell javításán, több altruismust, több emberszeretetet követel. A mi most már a belmissiót illeti, annak vonat­kozásai a büntető rendszerekhez nagyon világosak. Nem közömbös a vallás nagy kérdéseivel foglalkozóra az, hogy minő szisztéma dívik a bűntettek meghatározása és kivált a bűntettesek elitélése terén. A keresztyén világ­nézlet nyíltan hirdeti a bűnök bocsánatát, a mennyiben a megbánás őszinte és igaz. Igyekeznünk kell tehát, hogy ennek a nagy eszménynek reális alapot teremtsünk a tételes büntetőjogban is. Keresztyén felfogás szerint a büntetés célja csak a javítás lehet; azt igyekszünk elérni az által is, hogy a szabad embert bizonyos ideig elzárjuk, hogy így alkalma nyíljék a magába szállásra. A fegyházak és börtönök tisztviselői és egyéb alkal­mazottjai tehát tulajdonképpen magasztos hivatást kell, hogy betöltsenek s ép azért nem is közömbös az, hogy kiket vesznek fel ily szolgálatra. Okét állítja oda az állami jogrend a bűnös javítására, a megtérőnek egy ujabb élet számára való előkészítésére. E mellett azonban kétségtelen, hogy a büntetés lerovásának a módja is nagy fontossággal bir. Összezsúfolni egy terembe sok bűntettest s ezáltal módot nyújtani arra, hogy egymást rontsák, sokkal kevésbbé felel meg a javítás elméletének, mint az, ha a bűnös magába szállva, egyedül, bár fizikai munkába merülve (mert hisz e nélkül könnyen felbillenhet lelki egyensúlya) elmélkedik az igaz megbánásról, a valódi megtérésről. Dr. Eöttevényi Nagy Olivér. Pálffy Katalin. Történeti kép. Magyarország nagyasszonyai közül való. Nádorné volt, egy országszerte tisztelt történelmi hírű államférfi felesége. Ha egyebet nem tudnánk is róla, minthogy Illésházy István volt a férje, joga volna érdeklődésünkre. Ezt a minden izében hatalmas, még fogyatkozásaival is lebilincselő lelket, közönséges érzésű, mindennapi gon­dolkodású asszony nem tudta volna boldogítani. Azon­ban nemcsak férje után ismerjük, hanem leveleiből s egykorúak följegyzéseiből is. ítéletének biztosságával, akaratának férfit sejtő erejével még e nagy alakokat termő században is megragadja képzeletünket. Egyik főhőse s mindenesetre legvonzóbb alakja annak a rablóhadjárat­nak, a mit a prágai udvar egy hűtlenségi pör ravaszul kieszelt formáiban Illésházy ellen indított s a mi az üldözők határozott erkölcsi és anyagi vereségével vég­ződött A feleségnek az a dicső tiszte, hogy férjét védje, még ha bűnös is, mintha eszménynyé finomúlt volna Pálffy Katalinban. A szereplők jellemének ritka ala­csonysága, a rúgók nemtelensége miatt utálatunkra tel­jesen méltó pört, attól az időtől fogva, hogy hatni kezd reá, hitvesi szerelmének hősiességével epikus költe­ménynyé avatja, a melyet szebbnél-szebb megható epi­zódok tarkítanak. Ez az asszony az egyetlen egyéniség az egész pörben, a ki pusztán erkölcsi érzékét követi s e tekintetben magasra emelkedik az összes szereplők fölé. Bármekkora csapas érje, soha sem ingadozik; bár­mennyire megcsalja a csélcsap reménység, soha el nem csügged. Illésházy lelkén a hontalanság második évé­ben a sok kudarc nyomán már elhatalmasodnék a két­ség, a feleség szerető gondja, törhetetlen bizodalma messze űzi róla. A házeresz békés, otthonlakó fecskéje haragos ölyűvé válik, csatára kél minden ellenséggel, mely párját, fészkét fenyegeti. A míg verőfényes napok jártak, lelkének azon tu­lajdonságai, a melyek történelmi alakká tették, nem fejlődtek ki. Elégedetten, férjét boldogítva élt csendes tűzhelye mellett. Testvérnénje volt a hős Pálffy Miklós­nak, Győr vára visszavivójának, a kihez mindvégig igaz atyafiszeretettel ragaszkodott. Bár olykor-olykor össze­zördültek, a testvérharag sohasem fokozódott elhidegü­léssé. Sokszor kisegítette öcscsét, ha pénz dolgában megszorúlt s a győri hőstett után négy falut ajándéko­zott neki. Végrendeletében, mely Miklós halála után kelt, nagy szeretettel s többrendbeli hagyománynyal emlékezett meg az árvákról. Azonban valamennyi Pálffy­rokon érezte Illésházyék gondviselését; sáfárai, próká­torai voltak a gyámoltalan özvegyeknek s 10,000 forin­tokkal segítették férjhez menő leányaikat. Férje rokonai is anyjukként tisztelték s nehéz időkben menedéket ta­láltak szárnyaik alatt. Esterházy Miklós, a későbbi nádor udvarukban nevelődött a XVII. századnak egyik legna­gyobb magyarjává. Egyik levelében azt írja Illésházyné: „látja az Isten, hogy az én szerelmes uram atyjafiaihoz oly jó szívvel vagyok, hogyha az én kezembe volna, mindeniket zászlós úrrá tenném, de így csak azt mível­hetem velek, a mi éntőlem telik." Á szegény sorból házassága révén nagy gazdagságra jutott Esterházyt szelíd atyafiszóval meginti: „talán az Isten a kegyel­med atyjafiaiért is adta kegyelmednek ezt a szerencsét és nemcsak keyyelmedért." Első házassága rövig ideig tartott. Alig hogy el­halt Krusyth uram, mint elözvegyült menyecske egybe­kelt a szintén özvegy s már 42 éves Illésházyval, a ki első ízben egy Erdődy-leányt vett feleségül. Huszonhét esztendeig tartó házaséletök zavartalan boldogságban

Next

/
Thumbnails
Contents