Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 170 sége már eleve is programm volt a lelkészi seminariuni szellemére nézve. Nitzsch gyakorlati kegyes irányú volt, Schleusner a rationalismus felé hajló, philologiailag különösen képzett exegeta és Huebner komoly meggyőződésű, de e mellett vallásos, mély kedélyű orthodox volt. Már e férfiak egyénisége is kizárta az egyoldalú theologiai iránynak az egyéni meggyőződés fölötti uralkodását. De különben is most, midőn éppen itt Wittenbergen, e csendes tartományi városkában az egyetem megszűntével is minden a mulandóságot, s a kegyetlen és türelmetlen küzdelmek meddőségét hirdeté; most e csendben fellelte a concentrált szellem azt, a mi minden múlandósággal szemben is az emberi méltóság egyik maradandó biztosítékául bizonyult be: az egyéni hitmeggyőződés szentségének tudatát. Ha minden távozott is Wittenbergből, ugyanezen szegény Wittenbergből nem vihették el Luther életmunkájának gazdag emlékeit, azon emlékeket, a melyek a minden földi hatalommal bátran és lelkesülten dacoló egyéni hitmeggyőződés mindenekfölött győzelmes erejére emlékeztetnek. Az Augusteum udvarában ott áll a Luther-ház emlékeivel, néhány lépésnyire attól Melanchthon háza, a piacon Luther és Melanchthon szobra; azok mögött a városi templom, a hol Luther oly gyakran prédikált s a város túlsó végén a vártemplom thesises kapujával, a hódoló daliás császár szobrával. Ily vezetés és emlékek hatása alatt természetesnek tartjuk, hogy a lelkészi seminariuni különösen az evangélium szerű és protestáns vallás elvi jelentőségének tudatos és ezen elveknek a gyakorlati életben való érvényesülésének módjaiban való ügyességre kivánt mindenekelőtt vezetni; hogy a protestantismusnak önmaga és ereje fölötti eszmélődésének, önmaga való mélyedésének kívánt otthona lenni. Ily munkára nem mindenki képes. Bár természetes volna az, hogy csak azok lépjenek thologiai pályára, a kik éppen ezen elvi elmélyedésre s így elvi érvényesítésre képesek: tényleg mégis a theologusok között vannak, kik még az egyetemi előadások indítása dacára sem jutnak el e hivatásuknak ily magaslatról való felfogására. Ezen ne csodálkozzunk 1 Hisz a történet útja is aristokratikus. Korszakok egyes egyének neveihez kötvék s „a capite foetet piscis" jó értelemben véve is a köznapi élet által igazolt, Jó vezetőkre, indítókra, példákra van szükségünk az életben. Ezért is természetes, hogy a wittenbergi seminarium mindinkább a kiválók intézetévé vált. Fejlődésének első korszakában, a mely 1817—1842-ig tartott, felvettek ugyan oly theologiát, végzett hallgatókat is, a kik csak a candidaticumi vizsgát tették le, sőt vo'lt eset, hogy még e nélkül is csakis az „examen pro seminario" alapján történt a felvétel. Ezek a seminariumban is tehették le a candidaticumi vizsgát a directorium előtt. De már 1842-ben kiadott rendelet hangsúlyozza, hogy a seminariumba csak azok vehetők fel, kik vizsgájukat „pro ministerio" (Wahlfähigkeitsprüfung) már letették ; az 1862-ben hivatalos jellegel kiadott értesítő

1 pedig oly intézménynek mondja e seminariumot, „a mely a porosz monarchia összes tartományaiból származó, nevezetesen oly candidatusok számára való, kik a lelkészi hivatásra való határozott hajlamuk mellett ismereteik, lelki tehetségeik, erkölcseik és érzületük alapján kiváló remények táplálására feljogosítanak". A jelenlegi gyakorlat dr. Reinecke, ephorus állítása szerint a követelményeket nem szállította alá, sőt azáltal fokozta, hogy megköveteli a felveendőtől azt, hogy vizsgáját „jó" 1 L. das königl. Prediger-Seminar in Wittenberg. Zur Nachricht für die Predigtamts Candidaten der ev. Landeskirche Preussens. Berlin, 18G2. u. 12 lap. eredménynyel tette legyen le.

1 Helyesen mondja Schenkel e seminariumot némi célzatos éllel „elite-intézet"-nek. Hogy ezen szellemi aristocratikus jelleg, a mely az egyéni meggyőződésre való emelés elvét tudatosan megkívánja, már igen korán mutatkozott és egyik vagy másik tanár iskolamesterkedése és formalismusa dacára is érvényesült: e mellett tanúságot tesznek Rothenak, a XIX. század szerény prophetájának 1820—21-ben atyjához írt levelei.

2 Rothe két évet töltött itt, mint lelkészjelölt ; később pedig több éven át, mint a seminarium tanára. Levelei tehát a seminarium szellemének megismerésére nézve megbízható jellemző történeti okmányok. Ezért is hadd közöljem legalább a következőket: „Régi idők maradéka még azon jó adagú pedanteria és a tudományos formalismus, mely pedig az intézet céljával meg nem egyeztethető, mivel kell, hogy az intézet célja az egyéniségek szabad kifejlődésére irányuljon. A ki tehát az intézet sorsát szivén hordja: az szükségszerűen legjobb tehetsége szerint állást foglal e formalismus ellen .... Fölöttem ugyan senki se aggódjék; mindnyájával ugyanis a legbarátságosabb módon oly lábra helyezkedtem, hogy nékem bizony békét hagynak; s ez úgy is lesz a jövőben, mert nem szorultam arra, hogy bárki is számomra kaptafát rendeljen: megvan benső énemben kaptafám. Csak azt kívánom, hogy mindnyájan így járnának el. Fegyház-félének nézi — úgy látszik — a ministerium a seminariumot; vajha ezzé ne válnék! Szabadság uralkodjék a hitnézetek terén is; pedig itt az ellenkezőnek nyomaival is találkozunk. Teljes erővel kell ez ellen küzdeni. En a magam részéről ugyan mindezt nyugodtan szemlélhetném, mert még a legkonokabb eretnekmester előtt is megáll orthodoxiám. De gyűlölöm a rátukmált orthodoxiát, mely nem a kedély alapjáról nő ki szaba^ don; a becsületes heterodoxiát ennél ezerszerte jobban szeretem. Gyűlölöm az üreset és öblösét, a minek nem felel meg az emberben subjectiv igazság. Kétszeresen is kedves előttem, hogy idejöttem. Élesek az ellentétek egyéniségemmel szemben; ép ezek bírnak reám fejlesztő hatással, ezek teszik kedélyemet oly nyugodttá és derültté .... de e mellett élénkké és tevékenységében önérzetessé. Ily ellenzékeskedés legkevésbbé sem bír a meghasonlás vagy ellenségesk edés jellemével. Ép ellenkezőleg, együtt jár ez a legbensőbb személyi tisztelettel és barátsággal, csakhogy kiki alkalomadtával saját elvét képviseli, védi és fentartja."

3 Ez érteti meg velünk nem a theologián, de igenis a vallásos mély kedélyen nyugvó azon boldogító bensőséget, a mely a lelkészjelöltek közös életét ugyancsak Rothe leveleiben jellemzi: „Bevallom, hogy ... itt nagyon boldogan érzem magamat s nincs józan ok, mely a jövőben is más, mint szép és felemelő életre jogosíthatna. Oly jeles ifjú férfiak vannak itt, hogy sohasem lesz hiányom megnyugtató és felüdítő társaságban: s a mit máskülönben sehol sem találhatnék, t. i. egyérzelműek közösségében folyó vallásos theologiai életet 1 ím, ezt itt 1 A lelkészi vizsgákon megvan ott is a mi középiskoláinkban dívó négy osztályzat. Jelest (1) Reinecke szerint majdnem sohasem adnak a vizsgálók, söt még a „jó" is nagyritkán fordul elő. Miért is a megkövetelt „jó" érdemjegy a mi „jó"-nkat értékben túlhaladja. Nincs e szigorral ellenkezésben azon gyakorlat, a mely szerint kivételesen a candidaticum alapján is vétetnek fel egyes lelkészjelöltek; mivel a következő vizsga (pro ministerio) csakis gyakorlati jellegű, s mivel eme vizsgát a seminaristák közül nem is teszik le mindnyájan. 2 E levelet közli Friedr. Nippold: Richard Rothe, ein Lebensbild auf Grund der Briefe Rothes entworfen 1877. müvében. Különben érdekesen írja le ezt a kort és intézetet Beyschlag: Nitzsch életrajzában. 3 L. Nippold i. m. I. 199. 1. 1821 jan. 18. írt levele.