Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 166 folyó szenvedélyes vitának véget vetett — de nem azonnal — a 325-ben Niceában összehívott zsinat, mely a nyugati egyház felfogását kánonizálta. E szerint Húsvét a tavaszi éjnapegyen (márc. 21.) utáni holdtöltét közvetlen követő vasárnapra esik. Ha pedig az első tavaszi holdtölte vasárnapi napon áll be, akkor ennek oktávájával esik össze az ünnep. Igy lett Húsvét — ellentétben a zsidó páskával — mozgó ünneppé, mely a tavaszi holdtölte idejéhez képest legkorábban március 22-re, legkésőbben április 25-re esik. Az Alexandriában nagy virágzásnak indult mennyiségtan és csillagászattannal foglalkozó tudósok számítása alapján Vízkereszt idején hirdették ki a pátriárkák a feltámadás ünnepének magját a gyülekezetekhez intézett «húsvéti leveleké-ben (literae paschales). Húsvét a keresztyén ünnepi rendszer körében központi jelentőségei nyert. Nemcsak annyiban, mert ez ünnep ideje döntő befolyással van úgy a Vízkereszti után való 2—6 vasárnapok és a Szentháromság ünnep után következő 23—27 vasárnapok váltakozó számára valamint arra is, hogy Pünkösd, a keresztyén egyház a Szentlélek közlése folytán történt megalakulásának ünnepe, korábbi vagy későbbi időbe esik (máj. 11. jún. 14.) De annyiban is, minthogy ez ünnep nagy jelentőségének megfelelően úgy az azt közvetlen megelőző, mint az utánna következő napok egymással szoros kapcsolatban álló ünnepekké, egy egységes ünnepszakká alakultak, melyek az ünnep oktávájával, az úgynevezett «fehér vasár nap »-pal, méltó befejezést nyertek. Ezen 14 (a nagyhéttel együtt), illetőleg 8 napra terjedő ünnepi idő korlátozásával, az 1094-ben lefolyt kosztniczi zsinat Húsvét megünneplésére 3 napot rendelt, utóbb pedig az ünnep időtartamát 2 napra szorították. Húsvét központi jelentősége kifejezésre jut továbbá abban is, hogy ez ünneppel, mint az élet, a lelki teremtés napjával, összeesett az egyházi újév, mely ősrégi szokás az anglikán egyházban, mind e mai napig fenmaradt, valamint abban, hogy az egyház legfontosabb cselekvényét, a katechumenusoknak megkeresztelését s a hívek (fideles) gyülekezetébe való ünnepélyes felvételét ez ünnepi napokon hajtották végre. A harmadik század elteltével a húsvéti vigilia (nagyszombat) esti, illetőleg éjjeli óráiban történt ez. A feltámadás napja, előestéje az összes vigiliák közül, ünnepélyesség tekintetében kimagaslik. Augusztinusz szerint ez volt «mater omnium sanctarum vigiliarum». A templomok fényárban úsztak, Konstantinápolyban az egész város ki volt világítva. Az isteni tisztelet bibliaolvasás, himnusok éneklése, imádság s igehirdetés keretében mozgott, s az úri szent vacsora kiszolgáltatásával fejeződött be. Húsvét reggelén ismét találkoztak a hívek a templomban, testvéri csókkal s e szóval: «feltámadott az Úr!» üdvözölvén egymást. Az őskeresztyénség húsvétja,az Úrral való egységben gyökerező igaz, szent hitéletnek volt hatalmas megnyilatkozása. A keresztre feszített és feltámadott Krisztusról való élő bizonyságtétel mintegy visszfénye volt a megváltás üdvözítő hitének. Meleg, kegyeletes, vallásos indulattal valóban megszentelték az ünnepet. De ünnepszentelésök nem merült ki a képzelet muló ábrándképeiben, sem a múltról való kegyeletes megemlékezés hangzatos szólamaiban, sem az érzelgős szívömlengés tünékeny jelenségeiben, lélek és élet volt az

; reális élet, komoly erkölcsi tartalommal, igazán megszentelő szent erkölcsi hatással. Bizonyságot tesz erről a feltámadás tényének az erkölcsi életre, az ó-ember levetkőzésére s az újember felöltözésére való vonatkoztatása, vagyis más szóval annak sürgetése, hogy az Ur halála s feltámadásának történeti ténye az egyén életében is megvalósuljon. A nagy apostol ismételten utal erre (1. kor. 5., 1., 8.) Ez jut kifejezésre a húsvéti keresztség szimbólumában is. «Eltemettettünk ő vele együtt a keresztség által a halálba, hogy miképen feltámasztatott a Krisztus a halálból az Atyának dicsőségére, azonképen mi is új életben járjunk» (Róm. (5., 4.) A keresztségben ugyanis a húsvéti eszme egyénileg valósult meg. Csak oly felnőtteket kereszteltek meg, a kik megállották a hűség próbáját. A megkeresztelkedett ember megváltójával meghalt, meghalt t. i. a bűnnek s vele feltámadt, feltámadt igaz, szent életre. Ezt szimbolizálja a keresztség eredeti alakja. A víz alá merülés az ó-ember eltemettetésének, a vízből való kiemelkedés az új-ember feltámadásának volt a jelképe. Az Úr feltámadásának hite megdicsőítette a keresztyének egész vallás-erkölcsi életét. A feltámadott Krisztus tényleg élt a hívekben. «A Krisztussal együtt megfeszíttettem. Elek, pedig többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus és a mely életet most élek a testben, az Isten Fiában való hit által élem» (Galat 2, 20), ez az apostol vallástétele, mely híven tolmácsolja a húsvéti örömhírnek a lelket megszentelő, az életet megdicsőítő, világhódító hatalmát. Még a halál setétségébe is fényt áraszt Húsvét napja, «az Isten az Urat is feltámasztotta, minket is feltámaszt az ő hatalmassága által» és «hol vagyon, halál, a te diadalmad? hol vagyon, koporsó, a., te fulánkod?» (1 Kor. 6, 14; 15, 55), ez a halál árnyékában vándorló keresztyénnek diadali éneke. Örömünnep, megszentelt s megszentelő örömünnep volt Húsvét az első századokban. A szeretetben munkás hit boldogító hatalma nem zárkózott a szivekbe, üdvöt hirdetve, áldást osztogatva jelent meg a testvérek körében, hogy örömünneppé avassa napjaikat. A gazdagok megvendégelték a szegényeket, a rabszolgák s a foglyok visszanyerték szabadságokat, a hívek egymásnak ajándékokkal kedveskedtek, az egyháztól elszakadt tagokat (lapsi), ha igaz bűnbánatokról meggyőződlek, újra befogadták szent közösségük kötelékébe, az üzleti zaj elnémult, úr és szolga örömünnepet ült. A templomban s az azt környező temetőben harsogó halleluják élénk visszhangot ébresztettek a családi hajlékban, a közélet fórumán, a börtön rideg falai közt. Kiváló figyelem tárgyai voltak a katechumenusok, az egyház újszülöttei, kik az ártatlanságot jelképező fehér ruhájokban (alba) utolszor húsvét oktáváján jelentek meg (dominica in albis). Szimbólum, sok szép szimbólummal találkozunk a régi egyházban. De ezek természetes, méltó keretéül szolgáltak a realizált, a valóvá vált üdveszmének. A középkor megtartotta, fejlesztette a szimbólumokat, ezek sírjába temetvén az élő hatékony eszmét. A megváltás húsvéti örömhírének hirdetése helyett kacagtató szószéki mesék közlésével (risus paschalis) találkozunk. A vigiliákat kiszorította a katonai pompával rendezett nagyszombati körmenet. Az erkölcs, újjászületés, a szív megszentelődése, az új élet jelképei közül megmaradt q húsvéti tojás, A