Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-04-21 / 17. szám
J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 167 keresztvíz megszentelő hatását a húsvéti locsolás dévaj szokása feledtette. Az Űr s a társak iránti szeretet tüzét ragyogó lámpafény pótolta. Az élet kenyerét és vizét az oltáron megszentelt kalács, hús és tor helyettesítette. A mag elveszett, a hüvely megmaradt! A reformáció szelleme ismét eltávolította a burkot. «Tartsuk meg azt, a mi nálunk vagyon, hogy senki el ne vegye koronánkat!» «Ne keressük az élőt a holtaknál!» Az Úr feltámadott! Támadjon fél bennünk, támadjon fel köztünk is! Poszvék Sándor. Oltárképek. Nagypéntek és húsvét ünnepi hangulata önkénytelenül is rátereli figyelmünket egy, a mily fontos, époly kegyeletes kérdésre: az oltárképek kérdésére. Oltárainkon tudvalevőleg rendszerint a golgatai fenséges tragédiát, olyik helyen az Ur diadalmas feltámadását látjuk képben szemléltetve s e tradicionális szokásnak kétségkívül igen mély és igen jelentős alapja van. Mégis nekem úgy tűnik fel a dolög, mintha e tekintetben egy kis megbeszélés nem lenne hiábavaló. A kérdés, melyet ezúttal felvetek, a következő: mely oltárképek felelnek meg leginkább a mi evangeliomi protestáns kultuszeszményünknek ? Tudom, hogy akadnak egyesek, a kik e tekintetben inkább a kálvini szigorúbb felfogás felé hajolva, azt fogják mondani, hogy helytelenül állítottam fel a kérdést, hogy az helyesebben így volna formulázható: megfelel-e égyáltalán bármely kép felállítása a protestáns kultuszeszménynek ? Ámde e kérdés az én szempontomból egyáltalán helytelen. Luther éppen nem utasította ki templomainkból az aesthetikai elemet, a melynek elvégre is nemes célja és feladata van, t. i., hogy a kedélyre hasson s ezt így előkészítve fogékonyabbá tegye az Isten igéje iránt. Sőt tudjuk, hogy a midőn Wittenbergben a rajongó Carlstadt és az általa felszított nép a templomból a képeket és szobrokat kidobálta: György lovag ott hagyta sietve Wartburgot, hogy ismét Lutherré válva erélyes megálljt parancsoljon a kegyetlen tömegnek. Sőt a magam részéről leplezetlenül bevallom, hogy én istentiszteleteinkben s ennek megszentelt helyén, a templomban, az aesthetikai elemet még mindig keveslem. A róm. kath. egyház e tekintetben is a néplélek jobb ismerőjének bizonyult. Mert kétséget nem szenved, bogy hatásának egyik jelentékeny rugója éppen az aesthetikai elemnek kihasználásában rejlik. Bárha e megjegyzés világért sem akarja azt jelenteni, mintha az én eszményem a róm. kath. kultusz vagy templomok volnának. Ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy minden felekezetnek kultusza és temploma kell, hogy az ő vallásos felfogásának és institúciójának kifejezője legyen. A róm. kath. pápás egyháznak templomstilja azért természetszerűleg a gót, a mely a középkor scholasztika theologiájával egy időben született és virágzott: annyira, hogy ha a scholastikát a theologia gótikájának, viszont a gótstílt az építészet scholastikájának nevezhetnők. Csak figyeljük meg azokat a középkori remek gót dómokat, a „kőből emelt áhítat" e csodás kifejezéseit, ég felé törő merész csúcsíveik systemájával s groteszk díszítéseikkel — és előttünk áll, mintegy kőben symbolizálva, a Scholastika theologia csodálatos merész rendszere, bizarr casuistikus tételeivel, a melyeknek jpinél gazdagabb és eifrábt) kiépítésével fetszelgett magának. Hasonlag így tesz a róm. kath. kultuszi cselekmény központja, a mise, mint a transsubstanciáció dogmájának s ebben a csodatevő erővel felruházott papi közvetítő hivatalnak napról-napra megújuló apotheosisa. Az oltár is itt oltár és pedig époly értelemben, miként azt a pogányok és az ószövetségi zsidók egyaránt felfogták: az áldozás helye, a melyet a népért a közvetítő papság végez. Csak az áldozatban van különbség. Amott állatok s egyéb termények. Itt az ostyából a papi megáldás következtében mágikus módon átlényegített Krisztus teste. De már az e cselekményt végző papság neve ott is, itt is — „áldozár". A reformáció, mint a renaissance legnemesebb hajtása, mint vallásos megújhodás, a hierarchikus, az „áldozári" közvetítést teljesen megszüntette. Annyira, hogy Luther a misét, a maga drasztikusan kifejező modorában, egyenesen a „sátán farkának" nevezte el, „a melyen minden ocsmányság lóg". A reformáció az egyéni élő hit elve alapján az egyetemes papság nagy elvét juttatta diadalra. Neki az egyház nem üdvbiztosító intézmény, a melylyel szemben a hívőnek nincs egyéb teendője, mint oda dobni magát az üdvözítő institúció ölébe, mint kisded a dajka emlőjére s ettől várni minden áldást és életet: neki az egyház „congregatio sanctorum, in qua evangelium recte docetur et recte administrantur sacramenta" (Aug. Conf. Pars I, Art. VII). Ebből világos, hogy az istentiszteleti cselekmény, mint az egyházi köztudatnak nyilvános ünnepélyes kifejezése, az evangeliomi protestáns felfogás szerint nem áldozati kultusz; hanem hogy az szükségszerűleg az igehirdetésben és a szentségek kiszolgáltatásában fog megnyilatkozni; vagyis, hogy az evangelikus templomnak, mint ama köztudat ünnepélyes előterjesztésére rendelt helynek, épúgy, mint a templom minden egyes részletének e kettős jelleget kell teljes határozottsággal kifejeznie. Az oltár tehát itt nem oltár, de az „Úr asztalaaz Úr által rendelt szentségben a vele való közösségnek élő hittel való ápolására s kifejezésére. Magának a templomnak (s evvel együtt az oltárnak is) a stílusa az ev. protestáns eszménynek megfelelően, nézetem szerint — a renaissance, mint a reformáció alapmotívumának művészi módon való symbolizálása. Minthogy pedig az Úrvacsora csak bizonyos ünnepélyesebb alkalmakkor osztatik ki, épúgy, a mint hogy a keresztség is alkalomszerű, s minthogy az egyéni hit által való megigazulás elvéből folyólag az ev. prot. istentisztelet lényege az e hit felköltésére és táplálására rendelt Igt hirdetésében merül ki, (annyira, hogy még ama szentségi cselekmények is az igehirdetéssel elválaszthatatlanúl összefüggnek), azért az ev. prot. templomnak mintegy centruma az igehirdetés helye, a szószék. A mint eddigi fejtegetéseimből látszik, hitelvi szempontból éppen nem lényegtelen kérdés az, hogy milyen stílusban s milyen berendezéssel építsük ev. prot. templomainkat, hogy eszményi rendeltetésüknek megfeleljenek: ámde e kérdést itt csak érintem. De rá kellett e tényre utalnom, igazolására annak,hogy az oltárképek kérdésének sikeres megoldása csak az evangelikus kultusz-és templomeszmény egészének keretén beliil várható. Ha már most eddigi fejtegetéseink eredményét az oltárképek kérdésének megoldása érdekében értékesítjük, úgy bizonyos dolog, hogy — mert az oltár nálunk nem áldozati oltár, de Ur asztala, s mert az evangeliumszerfí protestáns felfogás szerint a templom első sorban is az igehirdetés helye: azért az oltárképeknek nem szükséges okvetlenül csak a jelzett két üdvtörténeti jelenetet, t. i. a kereszthalált és a feltámadást szemléltetniök, hanem, hogy azokon helyet foglalhat minden egyes olyan üdvlörténeti jelenet, a mely alkalmas arra, hogy a kedélyt