Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

HÚSVÉTI HELLEKLET. H úsvét. Feltámadás, élet, diadal ünnepe — Isten hozott ! Milliók szivéből fakad, milliók ajkairól hangzik e lelkes üdvözlet! S a kegyes hívek hozsánnáiba beleolvad a tavaszi szellő üde lengedezése, a rügyező fák, a nyiló virágok titokteljes suttogása, a rabbilincsétől megszabadult patak misztikus csergedezése, megannyi bűbájos akkord a húsvéli örömhimnus összhangzatában ! Virágdíszt ölt a komor temető is, düledező falát repkény zöldje takarja, a szomorúfűz korhadt törzsét borostyán öleli. Ez Húsvét poézise. Nem csoda, hogy a megdermedt szivek is felolvadnak. A természet ébredő életével mintha új életre ébredne a hervadó szív, a lankadó lélek, új erő, új remény, új hit kél még azokban is, kik Húsvétban csakis a tavasz beköV szöntésének, az évről-évre megújuló világteremtésnek csodálatos tényét üdvözlik. Az emberi lélek gyarlóságának egyik sajnálatos jelensége, hogy ha az igazság tiszla napfényébe belenéz, csakhamar elfordul tőle tekintetével, vagy pedig saját véges gondolkodásával árnyékba borítja a napot, melynek sugarai szemét vakítják. Ünnepeink, magasztos szent ünnepeink, a keresztyénség többségére nézve már nem oly élő s éltető szervei a Szentlélek működésének, melyek az emlékükhöz fűződő üdvtényt az egyénben is megvalósítják, az objectiv igazságot az egyesnek is sajátjává teszik. Ünnepeink többnyire csak jelképei, szimbólumai annak az eszmének, emlékeztetők arra az igazságra, mely egykor a reális valóságban, mint történeti tény az emberiség üdve és boldogsága útján fordulópontot jelzett. Mindent külsőit, mindent szimbolizál az élénk, w a nyugtalan képzelet. S az eszme az azt burkoló tetszetős alakban lassanként elhomályosul. A rövidlátó szem megakad a vonzó burkon s az egészséges mag kihámozása lassanként másodrendű kérdéssé lesz, mely a nagy többségre nézve tárgytalanná válik. Hogy ünnepeink valódi jelentőségét megismerjük, vissza kell mennünk azok eredeti kútforrásához a keresztyénség keletkezése, szervezkedése korába, azon időbe, a midőn az evangélium, mint «Istennek hatalma, minden hi vőnek üdvösségére » (Róm. 116) a maga őseredeti romlatlan erejében érvényesült. E célból közlünk Húsvétra vonatkozólag néhány történeti adatot. A keresztyén üdvtényeknek szentelt napok közt az egyedüli Ihísvét az. mely azonnal polgárjogot nyert, a mint az új-szövetség hívei istenfiúsági hivatások tudatára ébredtek. Századok multak el, míg az Úr testben való megjelenésének emléknapja, a Karácsony, az ünnepi rendszer körében elfoglalhatta az őt méltón megillető helyet. De az Úr feltámadása megünneplésével már az első században mindenütt találkozunk. S ez természetes is volt. A keresztre feszített s dicsőségesen feltámadt Jézus megváltói ténye volt az ifjú keresztyén egyház vallásos üdvtanának központi eszméje, hitéletének központi szerve, erkölcsi világának központi rugója. E központi hatalomnak meg is kellett nyilatkoznia azon szent gyülekezésekben, melyek az Isten lélekben és igazságban való imádásának célját szolgálták. A hét szerdai s pénteki napja volt a Megváltó szenvedései s halála emlékének szentelve (feria quarta ct sexta). Ezek bűnbánati napok voltak, térdre borúivá imádkoztak, s a szigorú bojt keleti szokásának önként hódoltak. A reá következő vasárnap a feltámadás emlékezetének szentelt örömnap volt, állva imádkoztak, nem böjtöltek. Az ezt megelőző szombat estéjén, illetőleg éjjelénpedig(vigilia) előkészültek a másnapi örömünnep méltó megszentelésére. Itt tehát ünnepünk első félreismerhetlen nyomaira akadunk. Hetenként ismétlődő ünnep az, még pedig szervi kapcsolatban az Úr szenvedései s halála üdvtényével. Ez magában véve is megcáfolja azt a nézetet, hogy a keresztyén Húsvét, eredetét tekintve, a zsidók azon évi ünnepében gyökerezik, mely «páska» név alatt ismeretes. Utóbb, még pedig még az első században, a heti ünnepből évi ünnep lett. Azokban a gyülekezetekben, melyeknek tagjai zsidók voltak, a keresztyének faj rokonaikkal együtt ünnepelték évenkiut az első hónap (Nizard — márc.-április) 14-ik napját. Ez volt a zsidó páska, az Egyptomból való szabadulás emléknapja, a pogácsák, vagy a kovásztalan kenyerek ünnepe. A közösség azonban csak az ünneplés idejére szorítkozott. A páska keresztyén jelleget nyert az evangelium hivei körében, kik e napokon az Úr szenvedései és halálával s mint feltámadása tényével kapcsán a bűntől és haláltól való szabadulás, a megváltás üdvtényét ünnepelték. Heves vita fejlődött ki e kérdés körül már a 2. század közepén. Míg a leginkább keleten alakult zsidó-keresztyén gyülekezetek Húsvétja összeesett a páska idejével, addig a nyugati egyház teljesen szakítván az ó-szövetségi kultuszszokásokkal, az Úr feltámadása s azzal kapcsolatban a szenvedése és halála emléknapjait egészen önállóan, még pedig úgy állapította meg, hogy azok az izraelita páska idejébe nem estek. Kifejezésre jutott ez intézkedésben az ó- és újszövetség hívei között fenforgott azon elvi különbség, az az ellentét, melyre az egyház, a mint önállóan szervezkedett, természetszerűleg nagy súlyt helyezett. Az évek hosszú során át