Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1947. április 25

8* 1 ténete ilyen hosszú szünetről még nem adott számot, de nem látott még olyan eseményeket sem, amilyenek utolsó közgyűlésünk óta lezajlottak. Amikor utolsó közgyűlésünket 1943. december 3.-án befejeztük, aggódó lélekkel oszlottunk szét, mert ösztönszerűen megéreztük, hogy végkifejléséhez közeledik az a tragédia, mely nemzetünk történelmének legdrámaibb fejezetévé vált. Szorongó érzéssel figyeltük a háború hozzánk mindinkább közeledő viharának mind erősebbé váló morajlását és kétségtelen volt előttünk, hogy roppant történések vészes árja hömpölyög felénk, amely hamar elér és ha sodrába kap, Isten legyen hozzánk irgalmas. Sötét sejtelmeink rövidesen valóra váltak és csakhamar bekövetkezett a katasztrófa, olyan válságba sodródtunk, amelyben csak Isten tarthatott meg és amelyből csak az ő kegyelme vezethet ki minket. Amikor ma, a lezajlott események után, egyházunk legfőbb kormányzati és közigazgatási szerve, az egyetemes közgyűlés, újból megkezdi alkotmányos működését s erről a liegfőbb őrhelyről beszámolok a történtekről, egyben figyelem napjaink jelenségeit, illetve feladatait és amidőn ezt teszem, lelkem előtt kirajzolódik egyházunk jövőbeni helyzete is. Önként adódik tehát elnöki megnyitóm tárgyköre, melyet tömören ebben az egy mondatban fejezhetek ki: Az egyház az idők válságában. Mégpedig a háborús, a világnézeti s a lelki válságban. * A háború az első világháború befejeztével nem szűnt meg, csak szünetelt, a háborúvesztés pedig nem la Donnál, hanem — amint azt akkor csak sejthettük — már a háborúba való belépésünk pillanatában kezdődött, aminthogy a háborús válság is akkor vette kezdetét, mégpedig nemcsak a háború teljes kilátástalansága imiatt, de azért iSj mert olyan ellenérzéssel, mint aminővel a magyar fegyvert fogott s aminővel a nemzet a hadüzenetet kisérte, háborút nyerni nem lehet. Nemcsak hogy átdübörgött rajtunk, de hazánk földjén vívta roppant méretű utolsó csatáit is a világ két leghatalmasabb hadserege, melynek harcába a világ legfélelmetesebb légihadereje is bekapcsolódott. Ennek esett, fájdalom, áldozatul szép fővárosunk is. Mennyi értékpusztulás, könny és vér, hány holttest jelzi az utat, amelyen otthonukból elriasztott, elhurcolt százezrek rohantak, vonaglottak végpusztulásba. A hatalom akkori birtoklói végső kétségbeesésükben őrült rendeletekre és cselekedetekre ragadtatták magukat. A józan emberi értelem számára megfoghatatlan volt, hogyan lehet folytatni a teljesen kilátástalan küzdelmet, amely már csak ennek az országnak tönkretételét eredményezhette. De minden más inkább juthatott akkor szóhoz, mint a józan emberi értelem. Ebben a válságban szikla volt az egyház a viharkorbácsolta tenger közepén, szikla, mely, mikor minden megingott, szilárdan állt, melyen megtört az ár, melynek csúcsa, mint egy örvényből kiemelkedő, biztos kéz, magasra tartotta a vesztébe rohanó világ felett a kiengesztelődés jelvényét — Krisztus keresztjét. Egyházunk templomaiban hangzott az ige s könyörögve ostromolta az eget az imádság; iskoláiban folyt a legnagyobb békemű: istenes emberek nevelése; gyülekezeteiben megmozdult a samaritánusi irgalmasság a nyomor enyhítésére; szeretetintézményei megnyíltak az otthonukat vesztett éhezők számára, lelkipásztorai járták az óvóhelyedet, hirdették