Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1941. november 7

43 vérem!" Bűnbocsánatot, kegyelmet, életet ígér a vele való teljesé egyesülés által. Ezzel szemben az emberek számára az úrvacsora szentségében való részesülés külsőséges vallási szokássá vált. Erőtlen bűnbánati próbálkozás, Krisztus keresztfai halálán ellágyuló emlékezés, melynek azonban nincsen gyökere a váltsághalál egyedülálló jelentőségének meglátásában s a Krisztussal egyesülés boldogító bizonyosságában. Hiányzik a lelkekből az a meggyőződés, hogy valóban Krisztus testét és vérét veszik. A legtöbben egyáltalában nem tépelődnek ezen és sohase számolnak le vallásosságuk eme kérdésével. Mások viszont az egészet áthelyezik az egyéni hit síkjába. Azzal áltatják magukat, hogy a kenyér és bor csak a hívő számára Krisztus igazi teste és vére, aki ellenben nem hiszi ezt a titokzatos dolgot, az csupán kenyeret és bort vesz az úrvacsorában. Elfelejtik azonban, hogy Krisztus korlátozás nélkül adja önmagát az úrvacsora szentségében. Mindenkinek testét és vérét adja, akár hiszi, akár nem hiszi azt az ember. Azonban a hívő életet, bűnbocsánatot és kegyelmet nyer, a hitetlen pedig ítéletet és kárhozatot. Az úrvacsora szentségének megszegényedésére bizonyító példa s ezenkívül magában is figyelemre méltó körülmény gyónásunk elszíntelenedése és tartalmatlanná válása. Pedig a gyónás olyan fenséges színben állt Luther szemeelőtt, hogy reformátori elindulása kezdetén abban a szentség lényeges elemeit vélte felismerhetni. Ma pedig mivé lett a gyónás az evangélikus ember életében? Rövid istentiszteleti szertartás, néhány komoly kérdés felvetése, azokra több-kevesebb lélekkel adott válasz, Isten bűnbocsátó kegyelmének hirdetése. Elgondolás és elvi megállapítás szerint mindez helyes lehet, de belső lelki szükséglet szerint ijesztően kevés. Ezenkívül teljesen feledésbe megy az evangélikus magángvónás lehetősége és gyakorlása, pedig hitvallási irataink többet láttak benne, semmint valamiféle vallás-pszichológiai eszközt. Az Ágostai Hitvallás a magángvónás fenntartását nem tanácsosnak, szükségesnek és ajánlatosnak mondja, hanem kemény határozottsággal így szól : ,,A magángyónást pedig fenn kell tartani!" Követelésként áll egyházunk előtt, hogy a zaklatott lelkiismeretű ember lelkipásztorához, vagy más lelkitársához elvihesse lelkének kínzó terhét s vele együtt kereshesse Isten bűnbocsátó kegyelmét. A most megrajzolt helyzetképben adva van egyházunk lelki munkájának irányvonala. Azon kell munkálkodnunk, hogy egyházunk küldetése és valósága szerint az evangélium által igazán evangélikus egyház legyen, az ige és a szentség egyháza. Határozott tervszerűséggel azon kell munkálkodnunk, hogy vallásos életünk Luther szellemében mélyüljön s híveink életében kidolgozzuk az evangéliumból táplálkozó hívő vallásos tipust.