Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1941. november 7

14 1. második világháború idejére esik. Még ta.rt a népek félelmes mérkőzése és áll a történelem legnagyobb méretű csatája, amelyben a rettegett népóriást máris döntő csapás érte. A küzdők soraiban a legfőbb hadúr parancsára ott áll és győzelmesen halad előre küzdelmes útján a nemzet féltő aggódásától és bizakodó áldásától kísérten a magyar honvédség. Amidőn a honvédség a külföld által is elismert, páratlanul álló teljesítménye előtt mi is meghajtjuk az elismerés zászlaját, méltó dolog, hogy — helyünkről felállva — hódolattal emlékezzünk meg elsősorban a legfőbb hadúrról, a Kormányzó úr Őfőméltóságáról, aki nemcsak hadúr, de a nemzet atyja is és akinek magas személyét törhetetlen hűséggel veszi körül az egész nemzet az egek Urához felszálló azzal a hő fohásszal, hogy tartsa meg őt töretlen testi és lelki erejében a jelen idő vészei közt és az eddigi országgyarapítás után engedje megérnie az ezeréves magyar határok csonkítatlan visszatérését. Minden csepp magyar vér drága nekünk arra, hogy határainkon túl, ahová területi törekvéseink nem terjednek, idegen földet áztasson. Elég hullt belőle egy ezredéven át. De önmagát tagadná meg a magyar, ha nem segítene útját állni és ártalmatlanná tenni nemcsak Európa, hanem az egész kultúrvilág legnagyobb ellenségét : a bolsevizmust. A nagy német nép diadalmas hadseregének ebben a gigászi küzdelemben történelmi hivatásunkhoz híven segítünk mi is, aminthogy segítenek olyan népek is, amelyeknek a távolság miatt talán most sem volna mitől tartaniok, de amelyek érzik, hogy a lélek veszedelme, távolságot és határt nem ismerve, az ő hitüket, kultúrájukat és nemzeti létüket is éppen úgy fenyegeti, njintha közvetlenül határaikon állana a bolsevizmus. Különösen kitüntetik magukat ebben a küzdelemben finn testvéreink, akiknek dicső fegyvertényeit már előbbi élet-halálharcukban joggal megcsodálta az egész művelt világ. Ebből a közös, nagy küzdelemből elevenedik meg előttem egy kép, amelyben szimbolumot is látok. Erről olvasom le, e köré csoportosítom mindazt, amit mai megnyitó beszédemben mondani szándékozom . A kép orosz várost ábrázol, amely romhalmaz. Csak egyetlen épület maradt csodálatos módon sértetlenül, a dombtetőn álló, az istentelenség múzeumává berendezett templom. Még füstölögnek a romok, de a győzelmes harcosok a polgári lakosokkal együtt már hozzálátnak a templomnak újból templommá való átrendezéséhez. Az istenházát gyorsan megtölti a hívek sokasága, élén szolgálati köntösébe öltözött papjával. így kezdődik meg 23 esztendős szünet után az első istentisztelet, amelynél megrendítőbb nem ment végbe talán még soha és seholsem.