Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1940. november 3

9 volna. A jogakadémia számunkra kedvezőtlen megoldást nyert kérdése nem ebbe a keretbe tartozik, 5« arról a maga helyén fogok megemlékezni. Mivel sokszor kérünk és sokszor nehezményezünk, úgy érzem, tartoztam az elmondottak nyilt és őszinte megállapításával. Hogy az említett készség nemcsak a velünk legközvetlenebb kapcsolatban álló vallás- és közoktatásügyi tárca részéről forog fenn, arról éppen mai jelentésem keretében tudok majd kézzelfogható bizonysággal szolgálni. A részletekre térve, elsőnek örömmel jelenthetem, hogy az 1940. éviXXVIi.tc. 1. §-ának4. pontja részben kárpótlást nyújt azzal a hátránnyal szemben, amelybe egyházunk az egykori főrendiházban élvezett képviseletünkhöz viszonyítva a felsőházi törvény megalkotásával kapcsolatban került. Ugyanis ez a következőket tartam azzá- ,,A magyar országgyűlés felsőházának méltóságuk, illetőleg hivataluk alapján és annak tartama alatt tagjai" ... ,,A Magyarországi Evangélikus Egyháznak hivatalban legidősebb két püspöke, továbbá egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb egyik egyházkerületi felügyelője, végül az a püspöke, vagy egyházkerületi felügyelője, aki hivatalában a felsoroltak után legidősebb." Tehát eszerint eggyel több egyházi vezetőférfiúnk bír hivatala alapján felsőházi tagsággal, mint ennek a törvénycikknek a meglakotása előtt. Különös öröm számomra hogy ez a férfiú ezúttal Dr. Pesthy Pál, a bányai egyházkerület kiváló felügyelője. Hálásan kell megemlékeznem arról, hogy ennek az eredménynek biztosítása körül a m. kir. miniszterelnök részéről kivételes méltányosságot tapasztaltam. S ha ez a megoldás nem is elégíti ki teljesen egyházunk igényét, aminek a törvénycikk felsőházi bizottsági tárgyalása alkalmából D. Raffay Sándor püspök adott hangot s ami mai közgyűlésünkön is határozathozatal tárgyát képei:, mégis mulaszt ás volna a miniszterelnök jóindulatát itt hálás említés nélkül hagynom. Az állami költségvetéssel kapcsolatban igényeink bejelentését tartalmazó felterjesztéssel éltem a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, részletesen kiterjeszkedve abban nemcsak az egyházegyetemnek nyújtott államsegélyekre, de a lelkészi és segédlelkészi javadalmi kérdésnek legégetőbb problémáira is, nem mulasztva el az alkalmat arra sem, hogy ezeket a kérdéseket illetékes helyen ismételten élőszóval is áttárgyaljam. Az 1939. évi 12.000. M. E. számú rendelet az 1927. évi július hó 1-étől kezdődőleg 50% erejéig folyósított, majd 1932. évi július hó 1-étől kezdődőleg 45%-ra csökkentett lelkészi korpótlékot 1940. évi január hó 1-étől kezdődőleg újból a csökkentés előtti 50%-os összegben engedélyezte. A kormány, amely a felvidéki területsáv és Kárpátalja visszacsatolásával hazatért lelkészek congruájának a 10.900/1939. M. E. sz. rendelet alapján történt folyósításával kapcsolatban azokon és külön rendeletben a segédlelkészeken is congrua-különbözeti segély nyújtásával igyekszik segíteni, nagy megértést mutat ezen lelkészeink egy részének még mindig fennálló rendkívül súlyos helyzetével szemben is és megvan minden reményem arra, hogy azok ügyének részéről való gyökeres rendezése sem várat soká magára. A hazatért nyugdíjas lelkészek, kántorok, özvegyek és árvák ellátmányügyét reményen felül kedvezően rendezte a kormány. Bizonyos fenntartásokkal ugyanis mindazokat, akiknek ellátmányra való igénye a visszacsatolt felvidéki területen 1938. évi november hó 2-a előtt, a visszacsatolt kárpátaljai területen pedig 1939. évi március hó 15-e előtt nyílt meg, sőt azokat is, akik a nyugellátásra az 1938. évi november hó 2-ától, illetve 1939. évi március hó 15-étől 1940. évi augusztus hó 3-áig terjedő időben szereztek igényt, 1940. évi szeptember hó 1. napjától kezdve a m. kir. államkincstár terhére a mi nyugdíjintézeti szabályrendeletünkben megállapított ellátás mértékének megfelelő ellátásban részesíti. Ez a tény, amely elsősorban a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter, de a m. kir. pénzügyminiszter jóindulatú megértését is mutatja, az, amelyre bevezetőben előre rámutattam. Itt tartom megemlítendőnek, hogy a kormány velünk való előzetes megállapodás alapján nyugdíjasaink és özvegyeink igazolását a lelkészek igazolására alakított egyházkerületi bizottságok hatáskörébe utalta. A nyugdíjintézetre eső államsegélyrész megfelelő felemelésével azt is lehetővé tette a kormány, hogy a hivatalban álló, hazatért lelkészeket 1939. évi január hó 1-étől a nyugdíjintézet kötelékébe felvehessük. Most már a felvidéki és kárpátaljai területvisszacsatolással összefüggésben csak a működő lelkészi állomány 1939. évi január hó l-e előtti szolgálati ideje beszámíthatásának biztosítása van az állam részéről függőben. Ha ebben a vonatkozásban is hasonló jóakarat nyilvánul meg, úgy ez az egész nehéz kérdéskomplexum megoldást nyer és közmegnyugvást keltve kerül le a napirendről. Lelkészi karunknak az Országos Tisztviselői Betegsegélyezési Alapba való bekapcsolása ügyében is szoros érintkezésben álltam a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterrel. Bár az ügyet a mult évi egyetemes közgyűlés az egyetemes presbitérium hatáskörébe utalta, annak megoldása technikai okokból elhúzódván, célszerűnek láttam, hogy főkép a felmerült pénzügyi vonatkozású problémák miatt a döntéssel az egyetemes közgyűlést bevárjuk. Az ügy mai tárgysorozatunkon szerepel. Biztos reményem szerint közgyűlésünk áldozatok árán is lehetővé teszi, hogy lelkészcsaládjaink, ideértve nyugdíjasainkat is, az OTBA nyújtotta nagy szociális előnyöknek részeseivé lehessenek. Mindig panasz tárgya volt, hogy a széleskörű társadalombiztosítás lelkészi karunkra nem terjed ki, amely minden ilyen irányú gondoskodás áldásait nélkülözni kényszerül, miért is ennek a törvénybiztosította lehetőségnek alkalmát nézetem szerint feltétlenül fel kell használnunk a kérdés közmegnyugvást keltő megoldására.