Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1940. november 3

6 I. ismét tágított a mesterséges határokon és ismét közelebb tolta azokat azokhoz az igazi határokhoz, amelyeket egy évezred előtt folyamok és hegyóriások láncolatában maga vont meg számunkra és kardcsapás, valamint magyar életek feláldozása nélkül engedte megérnünk elszakított véreink újabb nagy tömegeinek boldog és boMogító hazatérését. A magyar lélek efeletti hazafias örömében benne rezeg mindenekelőtt Isten nevének magasztalása s ezenkívül a baráti nemzetek és azok dicső vezérei iránti soha el nem múló hála érzete is. De nem érdemelné meg ez a nemzet azt, amit örömben, szellemi és anyagi javakban, feladatokban és felelősségben kapott, ha szívének dobbanásából hiányoznék a hála, elismerés és bizalom Magyarország Kormányzója, vitéz Horthy Miklós ö Főméltósága iránt, aki húsz évet meghaladó nehéz időn át hittel, kitartással, bölcsességgel, a maga idején helyesen alkalmazott mérséklettel és eréllyel az élen járt s a jövőnek bizonytalanság ködébe vesző útjain tovább is biztos léptekkel vezeti nemzetünket a végcél, a történelmi határok felé. Nem szabad azonban megfeledkeznünk az ő volt és mostani bölcs tanácsosairól sem : a m. kir. Kormány egykori és jelenlegi tagjairól és a m. kir. Honvédség vezetőiről, akiket e próbás időkben szintén áldásul adott nekünk Isten. Mi az ő nevüket is hálás szívünkbe zárjuk, bizalommal sorakozunk fel mögöttük és emberfeletti munkájukhoz számukra Istentől erőt esdünk. A nagy nemzeti örömben számunkra, evangélikusok számára, külön öröm, hogy visszacsatolt honfitársaink sorában olyan részben egyházközségekbe tömörült, részben diaszpórában szétszórtan élő magyar evangélikus hittestvéreink is vannak, akiket egyházegyetemünk, mint idegenből súlyos viszontagságok elszenvedése után hazatért, drága gyermekeit, boldogan ölel keblére. De vannak kívülök, sőt náluknál sokkal nagyobb, tekintélyes számban szász evangélikus hittestvéreink is, akik az integer Magyarország idejében sem tartoztak egyházegyetemünk körébe, hanem ősi királyi privilégium alapján önálló egyházat alkottak. Örömmel üdvözöljük az ősi határokon belül őket is. Hogy más nyelven szól hozzájuk az evangélium, mint Magyarországi Evangélikus Egyházunk híveinek túlnyomó többségéhez, mitsem változtat azon a tényen, hogy Krisztusban testvéreink, hogy Luther lelkének hordozói ők is, aminthogy mitsem változtat azon a tényen sem, hogy sorsuk négy évszázadon át a mienkkel közös volt, a jövőben is az lesz, s hogy ők is velünk egy erődrendszert alkotnak : a lutheri egyház keleti végvárát. Nyelvük, Luther nyelve egyébként a nép és szolgálat nyelve Magyarországi Evangélikus Egyházunk több gyülekezetében is. így van ez négy évszázada anélkül, hogy ezáltal egyházunk egysége szenvedett vohia, hiszen a Reformátor nyelve evangélikus hívek között nem is lehet szétválasztó erő, hanem csak összekötő kapocs. Az új helyzetből, amely Keletmagyarország és Erdély egy részének visszacsatolásával bekövetkezett, mindnyájunkra, nemzetre és egyházra,* közösségre és egyénre nézve csak úgy származhat igazi áldás, ha, mint a múltban, a régi apostoli intéshez alkalmazkodunk : „Tartsátok meg a lélekben való egyetértést a békesség köteléke által." Ezt az egyház és nemzet szempontjából egyaránt örvendetes sorsfordulatot, bár Isten a pátriárkák korának szép és ékes koronájával övezte homlokát, fájdalom, nem érhette meg hazánk és egyházunk nagy fia, D. Báró Prónay Dezső, aki 34 éven át volt egyetemes felügyelőnk s akinek ennek az évnek április havában bekövetkezett haláláról ebben a keretben megemlékeznünk áldott emléke iránti kegyeletes kötelességünk. Ép a mai napon van 23 esztendeje annak, hogy erről a helyről utolsó beszéde elhangzott. Szinte megdöbbentő az az éleslátás, amellyel a bajok gyökeréig hatolt és az a prófétai meglátás, amellyel e!őre látta az elkövetkezendőket. Mintha Röntgen-szemmel vizsgálta volna a kor vonagló testét és látta, elemezte volna az annak belsejében lappangó kórt. Mintha a próféták ihlete áradt volna a lelkébe abból a magasabb világból, amellyel hívő lelke állandó kapcsolatban állt. Amikor róla emlékezem, mintha feltárulna egy legendákkal körülvett, elvarázsolt, ősi magyar kastély kapuja, s jellegzetes alakja azon át lépne elém. Termete szikár, puritán, aszkéta lélek jellemzője ; tartása egyenes, mint a jellem, amelynek kifejezője ; mozgása fürge, mint pihenni nem tudó, nyugtalan lelke ; szemében láng lobog, a lelkében égő tüzé ; szava határozott, akárcsak az ítélete. Öltözéke nem hagy kétséget aziránt, hogy a hagyományokhoz hű egyéniség áll előttünk. A harc embere volt ; mint egy kuruc generális, a szabadságért forgatott kardot, elsősorban azért harcolt a politika porondján és az egyházban is. Még nincs eléggé a történelem távlatában ahhoz, hogy teljes tárgyilagossággal, helyesen ítélhetnők meg. Még nem látjuk tisztán, joggal féltette-e az egyház szabadságát az államtól s jövőjét az államsegélytől. Nem is ez a hely és alkalom az, ahol és amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkoznunk kell. Egy bizonyos, s ezt itt, e kegyeletes emlékezés keretében teljes egyértelműséggel állapíthatjuk meg : hívő lelke egész buzgóságával, éles elméje tudásának ritka sokoldalúságával, meggyőződésének hatalmas erejével, közéleti tekintélyének teljes súlyával és áldozatkészségének bőkezűségével állt az egyház szolgálatában. Eszményi megtestesítője volt az egyházban szerepre hivatott világi férfiúnak. Igazolása a világi elem egyházi szerepre való elhivatottságának és tilalomfa minden olyan törekvés útjában, amely a világi elemet az egyházi szolgálat színterén háttérbe, vagy arról