Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1930. november 21

70 el a szimbolikus kalapácsütések Sándy Gyula, Petri Pál, Radvánszky Albert br., Hermann Miksa, Kapi Béla, Raffay Sándor, vitéz Simon Elemér, a kar professzorai s mások áldó szavainak kíséretében. A szeptember elején megindult munka, amely öt hét alatt annyira haladt, hogy a földből kiemelkedő épület alapkőletételi ünnepét lehetett tartani, ettől fogva gyors tempóban haladt előre az épület nagynevű tervezőjének, Sándy Gyula műegyetemi profeszszornak, és asszisztenseinek irányítása mellett, Boór Gusztáv és Nándor kipróbált soproni építkezési vállalkozók megbízható vállalatában. Amint rövidültek a napok a késő őszi időszakban, úgy emelkedett, nőtt az épület, s mikor a nap egyre rövidülő pályáján elérkezett a téli minimumhoz, már büszkén állott a renaissance épület nyugat felé tartott, emelt homlokával, hirdetve a törhetetlen magyar élniakarást, tudást, hitet és bizalmat a jövendő iránt. A gyorsan elmúlt téli időszak után, miközben csak részletmunkákat lehetett végezni, tavasszal újból megindult a munka és haladt biztos, nyugodt tempóban a befejezéshez, amelynek időpontjához Isten kegyelméből íme elérkeztünk. Az épületről az építtető kultuszkormányra térve át, nagy miniszterünk publicisztikai beszédeiben található sok drágagyöngy közül kettőt szeretnék kiemelni. Egyik beszédében arra utalt, hogy drága a házhely itt Európa közepén, ahol csonka hazánk terül el, becsüljük meg azért azt, amint megérdemli; a másikban bizonyára a tett tapasztalatok alapján hangjából kiérezhető rezignációval mondja; az élen állók feladata a munka s újból csak a munka, s nem hála és köszönet várása. Hittudományi karunk az új épületben is teljes erővel folytatni kívánja azt a munkát, amelyet a helyzeténél fogva olyan drága, s emlékeinél fogva olyan felbecsülhetetlen hazai rögön, nyugat kapujában hűséggel Végzett eddig is és el nem múló hálával gondol arra, hogy hazánk ezeréves történetének tán legnehezebb idejében, amikor a megcsonkított hazában százféle baj és nyomorúság gyötörte a magyart és tette gondterheltté életét, Magyarország nagy Kormányzójának s hűséges miniszterének idejében, mint a jövendő nagy Magyarország egyik tartó fundamentuma, nőtt ki szinte varázsszóra a földből a kultúra e fellegvára, amint hogy nőttek ki máshol is, mint új élet a romok felett, egy újabb ezer év biztató zálogául. A németországi Oppenheimben a XIV. században épült szép gótikus Szent Katalin-templom falában egy kőből formált kis kenyér van beleillesztve emlékeztetésül a nehéz idők nagy áldozatkészségére azon felírással: So das Brot 4 Heller galt, so ward diese Kapelle angehaben, amikor mai értékben 82 fillér volt egy kis kenyér, zsemlyének is mondhatnánk, akkor épült e templom. Mi, akik ez épületben most igyekszünk az élet igéjének hűséges tolmácsolói és hirdetői lenni, Isten hívó szavára előbb, vagy utóbb eltávozunk, de szerte ez országban most épült kultúrintézmények ércnél maradandóbb emlék gyanánt hirdetik azt, hogy, amikor a megalázott magyar élet csupa keserűség, csupa fájdalom volt, nem ökölbe szorított kézzel, hanem munkás, dolgos karokkal, dacos élniakarással s törhetetlen hittel küzdött a szebb jövőért, vezéreinek céltudatos, ernyedetlen irányítása mellett, Amikor a népszavazás nehéz idejében házról-házra jártunk, hogy felvilágosító szóval megértessük városunk lakóival, miről is van szó, az egyik sötét, belvárosi házban nagy elhagyatottságban feküdt, rongyokba takarva, a nappal is égő, füstölgő olajmécses által csak halványan megvilágítva, egy beteg öregember. Amint megértette szavaimat, szétvetette karjait s így szólt: Uram, amit itt, e szobában lát, az mindenem; életem már csak hetekre terjedhet, de, amíg élek s amíg lehellek, hazámé vagyok. Ilyen szegényen s kifosztottan, de ilyen olthatatlan hazaszeretettel elélve, élünk itt mindnyájan, e nyugati végvárban, de, amíg élünk, a hazának élünk, annak javát kívánjuk szolgálni eke szarva mellett, gép karjánál, vagy könyvvel és írótollal hirdetve azt, hogy a haza üdve a legfőbb törvény. A hála és köszönet érzésével, amellyel mély alázattal hajlunk meg vezéreink előtt, szorítjuk meg mindazoknak kezét, akik törekvéseinkben nagy igyekezettel, tudással és kitartással voltak segítségünkre. Amikor Radvánszky Albert báró, Hermann Miksa, vitéz Simon Elemér, dr. Thurner Mihály, dr. Magyarv Zoltán, dr. Pékár Mihály és Sándy Gyulának nevét külön is megemlítem, egy hosszú sor éléről ragadom ki a neveket, mély megindultsággal gondolva arra az értékes segítségre, amelyet nyújtani szívesek voltak. Emlékezetes ünnepi eseménye marad az elmúlt tanévnek az ugyancsak október 13-án végbement, tiszteletbeli theol. doktoravatás, amely alkalommal hazai protestáns egyházi és világi kiválóságainkat tiszteltük meg egyhangú kari elhatározással a theológia doktora címmel. Br. Prónay Dezső, br. Radvánszky Albert, Geduly Henrik, Kapi Béla, Raffay Sándor, Ravasz László, Schneller István és Kiss Ferenc a theológia doktorai voltak már az ünnepélyes aktus előtt is, hűséggel szolgálva egyházkormányzás, vagy tudományos működés révén egyházaikat. Ez az aktus csak ünnepélyes megpecsételése volt ennek, szent frigykötése köztük s hittudományi karunk s karunkkal egyetemünk közt a további közös szent működésre. Isten gazdag áldását kérem ezen alkalommal is rájuk. Ugyanezen év december havában a debreceni m. kir. Tisza István tudományegyetem