Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1925. október 22

•3 1. (Sz.) A deáktéri templomban Bancsó Antal egy. főjegyző által elmondott alkalmi 1. ima után a közgyűlés tagjai az ev. iskola dísztermében összegyűlvén, br. Radvánszky Albert egyetemes egyházi és iskolai felügyelő a következő nagyszabású beszéddel nyitja meg a gyűlést: « Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés ! Az ember élete a földön kötelességek sorozata. S az emberek értékmérője kötelességeteljesítésük mértéke. Minden ember annyit ér, amekkora a kötelességtudása. Kötelességen felüli teljesítményt az evangélium nem ismer. Jézus szerint bármennyit cselekedtünk légyen is, haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, amit tennünk kellett. A kötelességteljesítés evangéliumibb szellemű értékelését alig találjuk másnál, mint Luthernél, aki a kötelességteljesítést még a legszerényebb földi hivatás kereteiben is istentiszteletnek nevezi. Ha minden földi hivatásban a kötelességteljesítés mérve szabja meg az egyéniség értékét és ha a kötelesség elvégzése profán hivatásban is istentisztelet, mennyivel inkább függ az egyén értéke annak kötelességtudásától az istenországa szolgálatában, s mennyivel inkább magasztosul Isten szemében istentiszteletté az a munka, amit az egyház szolgálata kíván meg minden hívétől, lett légyen az akár hivatásos egyházi funkcionárius, akár különös egyházi megbízatás nélküli egyháztag. Ebben a vonatkozásban áll csak igazán az is, hogy nincs érdemszámbamenő teljesítmény, hanem csak köteles szolgálat van. Ami áll az egyénről, ugyanaz áll az egyének alkotta minden közösségről kivétel nélkül, így az egyházról is. Miután azonban ez a legeszményibb közösség, a lelkek közössége, az egyház is, mint minden közösség e földön, egyesekből áll, ezeknek az egyeseknek a kötelességteljesítése teszi akcióképessé az egyházat, vagy bénítja meg annak cselekvőképességét legszentebb kötelességének teljesítésében, a kegyelmi eszközökkel való hűséges és eredményes sáfárkodásban. A magam elé tűzött feladat körét túllépve, lehetetlent kísérelnék meg, ha mai elnöki megnyitómban arról akarnék szólni, hogy a keresztyén egyház, illetve annak tagjai felekezetekre való különbség nélkül mint teljesítették kötelességüket a történelem folyamán, így tehát nagy általánosságban csak azon nézetemnek akarok kifejezést adni, hogy a keresztyén egyházak tagjainak túlnyomó többsége — sajnos -— megcsúfolja életével, amelyet visel, a keresztyén nevet. Erre vezethető vissza, hogy korunk nagy történéseivel kapcsolatban az egyháznak nem jut kellő szerep. Ennek a megállapításnak helyességét bizonyítják a közelmúlt szomorú eseményei is, úgymint a hadüzenet, a háború, a forradalmak, a békekötések és a mindezekkel járó nagy átalakulások, amelyek végbementek anélkül, hogy az egyház azokba beleszólhatott volna. Kétségtelenül egyik főoka azonban ennek az egységes állásfoglalás, a közös akció hiánya is. Éppen ebből a szempontból epochális dátum az 1925. esztendő a keresztyénség történetében. Azzá teszi a stockholmi világgyűlés, melynek gazdag programmja felölelte az egyház kötelességeit a mai kor egész kérdéskomplexumával szemben. E kötelességek hathatósabb teljesíthetése érdekében tárgyalásainak anyagát képezte a keresztyén egyházak által megvalósítandó kooperáció és föderáció gondolata is. Ha tekintetbe vesszük a világgyűlés összeállítását s odaképzeljük az egybegyűlt mintegy 600 delegátus mögé az általuk képviselt úgyszólván összes protestáns és gör. keleti egyházak és denominációk, valamint az ókatholikus egyház híveinek mintegy 370 milliót számláló tömegét, akkor az alapvető kérdésekben kifejezésre jutott egyértelműségben, egyetakarásban félremagyarázhatatlan ígéretet kell látnunk általában a jövőt illetőleg. Ha pedig speciális magyar szempontból ítélem meg a stockholmi világgyűlés jelentőségét, akkor szinte azt merném mondani, hogy valóságos regeneráló erő árad abból a magyar lutheránia ereibe. A magyar protestantizmus, különösen pedig megcsonkított hazai egyházunk ugyanis csak a világ protestantizmusának életébe való szerves bekapcsolódás által juthat olyan erőknek birtokába, hogy be tudja tölteni azt a hivatást, amelyet az isteni gondviselés számára Európa e keleti pontján kijelölt. Bizonysága ennek hazai egyházunk egész történelme, amelyet ha végigtekintünk, azt látjuk, hogy a vallásszabadságért vívott harcok végigküzdéséhez szükséges büszke protestáns öntudat is kívülről nyert tápot, de igazolja ezt a felfogásomat a külföldi theológiai irodalomból táplálkozó tudományos theológiánk, valamint általában az evangéliumi hitélet is, amelynek fellendülésére az indítás és a példaadás mindig kívülről jött. Mivel azonban minden hatás a kölcsönhatások sorozatának egyik tényezője, elvitathatatlan tény az is, hogy a világ úgyszólván összes protestáns egyházaival való kapcsolatunk megtermi nemcsak a magunk, de azok számára is a maga áldásait. Egyházunk bátor megállása nehéz, küzdelmes helyzetében, az az energia, amellyel az evangéliumi világnézetet képviseli itt, a keleti végeken, visszasugározza egy részét annak az erőnek, amelyet a nyugaton és északon kedvezőbb helyzetben élő és nagyobb erőt reprezentáló protestantizmus a velünk való kapcsolat által nekünk juttat. Jelenünknek mindezekből folyóan egyik legfontosabb feladata tehát a külföldi testvéreinkkel való kapcsolatnak minék inkább való elmélyítése. Nem hallgathatom el, hogy e 2