Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1922. október 12

3 való kapcsolatot teljesen megszüntették, inig a román és jugoszláv területeken lévő egyházközségeink 1. tudtommal még eddig végleg nem szervezkedtek ugyan, de az egyetemes egyházzal való kapcsolat fenntartásától eltiltattak. Tény, hogy a bányai egyházkerület állaga felére zsugorodott össze, a dunáninneni kerületből megmaradt 34, a tiszaiból pláne csak 14 egyházközség! Hogy ily kisszámú egyházközségből álló kerületeknek nincsen létjogosúltsága, ha csak nem a tradíció szempontjából, és hogy a mai viszonyok között megbocsáthatatlan luxust képez ily gyenge egyházkerületeket fenntartani és az azokkal járó nagy terheket viselni, az talán bővebb bizonyításra nem szorúl. Ezen tarthatatlan helyzeten csak úgy lehelne segíteni, hogy a kerületek újabban arányosíttatnának, esetleg számuk is redukáltatnék. Az integritás fennállásának fikciója folytán egyházkerületeink még ma is annyi megbízottat választanak és küldenek ki az egyetemes közgyűlésbe, mint amennyihez joguk volna, ha területileg meg nem csonkultak volna. Nézetem szerint ez össze nem egyeztethető sem a Zs. T. betűivel, sem annak szellemével. A Zs. T.-nek az egyházi háztartásra vonatkozó határozmányait halomra döntötte a pénzünk elértéktelenedése folytán beállott elviselhetetlen nagy drágaság. E tekintetben elegendő, ha reámutatok azokra a rendelkezésekre, amelyek a pénzbeli szolgáltatásoknak maximumát fix összegekben állapítják meg, mint pl. a 233. és 256. §-ok, amelyekhez való ragaszkodás folytán és esetében egyházközségeink szükségletei kellő fedezetet nem találnak. Ugyanezen szempont alá esik a 237. §., amely megállapítja, hogy a rendes lelkésznek összes illetményei tisztességes lakáson és kerten kívül 800 ft.-nál kisebbek nem lehetnek, amely rendelkezés a kongrua kiszámításánál is alapúi szolgált. Ezek a rendelkezések ma annál tarthatatlanabbak, mert minden törekvésünk, hogy lelkészeinknek köztisztviselői jellege az állam által elismertessék és nekik a köztisztviselői kedvezmények megadassanak, teljesen meddő maradt. Fix fizetésű városi lelkészeink igazán szánandó helyzetben vannak és a szó szoros értelmében nyomorogni kénytelenek, dacára annak, hogy a kormány részéről, egyébként nagy hálával fogadott, különféle segélyekben részesülnek, mert hiszen úgy a fizetés, mint az államsegély mélyen alatta maradnak a drágaság okozta fokozott szükségleteknek. Köztudomású, hogy az egyetemes közgyűlés a Zs. T. megalkotása után egyházközségeinket buzdította, hogy tisztviselőiknek (egyház és tanító) természetbeni járandóságait készpénzfizetésre alakítsák át, mert ezáltal a lelkészek és tanítók javadalmait biztosabb alapokra vélte fektethetni, mint amennyire az időjárástól, a termények árainak ingadozásaitól és az egyházhívek által teljesítendő szolgáltatásoktól függő természetbeni járandóságok esetében biztosan számítani lehet. Lényegileg úgy a zsinat, mint az egyetemes közgyűlés kiindulási pontja, mely a lelkészeknek és tanítóknak gondtalan megélhetését és anyagi érdekeiknek megvédését célozta, helyes volt, és a hiba csak ott rejlett, hogy sem a zsinat, sem az egyetemes közgyűlés nem provideált arra az esetre, ha a pénz elértéktelenedése és az általános gazdasági viszonyok változása folytán a fix összegű javadalmak a megélhetést többé nem biztosítják. Ha egyházközségeinkben, azok vezetőiben és összes tagjaiban kivétel nélkül meg volna a kellő érzék arra, hogy a változott viszonyokkal számolni és a kikötött fix fizetéseket a drágaság növekedésének arányában növelni és ennek folytán az egyházhívek járandóságait ugyancsak megfelelő arányban felemelni kell, úgy egyáltalán nem volna szükség bármely különleges intézkedésre. Minthogy azonban sajnosan kell tapasztalnunk, hogy sok egyházban e részben nemcsak az egyházhívek, hanem vezetőik is mereven elzárkóznak annak a belátásától, hogy nemcsak méltányossági, hanem jogossági indokok is kötelességükké teszik a változott helyzettel számolni, ennek folytán feltétlenül szükségesnek tartom, hogy ezen kérdés törvényileg rendeztessék. Nem hagyhatom e kérdéssel kapcsolatban szó nélkül az idei bányakerületi közgyűlésen megnyilvánult elismerésre méltó és megható áldozatkészséget, amely szerint a szűkölködő lelkészek segélyezésére nemcsak a kedvezőbb anyagi helyzetben lévő lelkészek több évre is terjedő természetbeni tetemes adományokat, hanem világiak is nagyobb összegeket ajánlottak fel. Az imént említett törvénybe ütköző és lehetetlen helyzetek orvoslása céljából a zsinatnak sürgős egybehívását javasolom. Vannak azonban olyan közérdekű kérdések is, amelyekre kitérni kötelességemnek tartom. A pusztaszeri Árpád-ünnepély alkalmával felmerült, a felekezeti ellentéteket kiélező közismert incidens ismét előtérbe hozta az 1848: XX. t.-c. végrehajtásának ügyét. Az utolsó években ismételten előfordult, hogy nemzeti és katonai ünnepélyek alkalmával a kathoiikusok miséje után református és evangélikus lelkészek funkcionáltak, anélkül, hogy emiatt leszakadt volna az égboltozat. Tehát minden nagyobb veszély nélkül érvényesülhetne a jövőben is a felekezetek közötti jogegyenlőség és viszonosság ilymódon való megnyilatkozása. A róm. kath. papság azonban a pusztaszeri ünnepély alkalmából megtagadta közreműködését, ha a református lelkész is hivatalosan funkciót végezne és Vass József miniszter a nemzetgyűlésen dogmatikus megokolással a túlzók eljárását igazolta. Távol áll tőlem, hogy én az orthodox katholikus állásponthoz való ragaszkodásért akár Zadravecz püspöknek, akár Vass miniszternek a legkisebb szemrehányást is akarnám tenni, mert hiszen egyrészt a saját vallásuk szempontjából ehhez joguk is van és másrészt Vass miniszter a kérdésnek oly megoldását is kilátásba helyezte, amely úgy a katholikus állásponttal, mint a felekezetek közötti egyenlőséggel és viszonossággal összeegyeztethető. De kifogásom van az ellen, hogy nemcsak nemzeti ünnepélyek, hanem kizárólag katholikus ünnepélyek alkalmával is, a katholikus istentiszteletek és körmeneteknél oly hivatalos személyek is részt szoktak venni, akik nçm kathoiikusok. Nem tudom, vájjon e részvételre a szolgálati szabályzat köte-