Evangélikus Egyház és Iskola 1904.

Tematikus tartalom - III. Gyűlések, ünnepélyek - Bányakerület

men állítson egyliáznnk részére theologiai fakultást s a theológusok és tanárképzősök részére felállítandó internátiisnál, valamint annak fentartásánál is legyen hatékonyan segítségünkre. Ez megegyezik közgyülésileg ismételve kifejezett óhajainkkal és kívánalmainkkal (L. Vélemény V.) 2. Az 1898 évi XIV. t.-c, módosíttassák akként, hogy a lelkészi évi jövedelem nem 1600, hanem 2100 koronáig egészíttessék ki az állam által, s hogy minden lelkész 5—5 évi szolgálat után, öt ízben, 200 koronás korpótlékban részesüljön. 3. követeljük, hogy a kegyúri jog címén teljesített szolgáltatások helyébe, az 1868. évi 53 t.-c. 23 §-ában szabályozott, az összes vallásfelekezeteknek, az országos adó arányában megállapítandó és a községek vagyoni erejéhez mért segélyezés lépjen. 4. A missziói körök szervezésére és ellátására külön dotátiót kérünk. A kerületi közgyűlés elfogadja az előadó javaslatait, azon hozzáadással, hogy az 1848. XX. t.-c. alapján követeljük egyszersmind összes főiskoláink segélyezését is, azokat határozat erejére emeli és elrendeli felterjesztésüket az egyetemes közgyűlésre azon kéréssel, hogy ez találja módját érvényesítésüknek a magas kormánynál és a törvényhozásban. Händel B. Irodalom. Evang. egyházi szemle. Szeberényi L. Zs. kijelenti, hogy a „két testvér cimü szellemes cikket nem ő irta." Ismerjük az ilyen kijelentések értékét. Magam is már előre jeleztem neheztelt felszólalásomban : „névtelenül ír, úgyis tudja mindenki, hogy ő ír, de szükség esetén mégis le lehet tagadni." Ismerjük ezt a módot mindnyájan a sajtópörökből is, hiszen a pánszlávok meg a pángermánok és dákorománok az igazi szerző helyett egyegy betűszedőt, irodaszolgát szoktak előállítani, mikor a cikkért kérdőre vonja őket az ügyészség. Maguk gyávák felelni magukért, ők csak izgatni és rágalmazni, meg hazudni bátrak, a büntetést már mással ületik le a fogházban — napszámért. En ismerem a kibújás ezt a módját még magának Szeberényinek közléséből is, abból az időből, mikor egyszer a tótok védelmére sikerrel fölszólaltam, ő meg azt gondolván, hogy én mindenáron a tótok kegyét akarom megnyerni, előttem bizalmaskodott. Elég ez a kérdés : kinek érdeléében ? A felelet mindent megmagyaráz. Kitől tudná Hurtai az orosházi régi vitákat, lia nem Szeberényitől ? Hurtai a toll, Szeberényi a kéz. Én nem a tollra, hanem a kézre akartam koppintani. Nekem tehát hiába vág Szeberényi olyan komoly arcot, írásban és képben ; nem is lep meg, nem is ijeszt meg vele. Láttam én már ágon varjut ! Dühöngése fölött nem rémüldözni, hanem mosolyogni szoktam. Azt hiszi ő, hogy fején a rettenetes tekergő kígyókat látom, a miknek láttára kővé kellene ijedtemben merednem; hát pedig csak a bohóc sapka leffentyüje lóg le róla és csak kacajra ingerel ! Ugy vagyok vele, mint a madár a madárijesztővel : megismerte, megszokta, akár a feje tetejére üljön le — pihenni. Ugy vagy ok vele, mint mikor a színházban mennydörgéssel, villámlással hatnak a néző idegeire, de a közönség tudja, hogy bizony csak bádoglappal csapnak olyan nagy lármát, gyantával csinálnak villámlást: senki sem ijed meg, sőt nyugodtan gondolnak arra, hogy a dühöngő szinész a színfal mögött jóízűen iddogálja a sört a tormás kolbász mellett ! Nincsen semmi baj ! Iladd halljuk hát a szerep mellett a mennydörgést ! „E lap olvasói (már mint a Szemléé; sokkal finomabb érzékitek, mintsemhogy a Veres-féle személyeskedő polémiával untatni kedvem volna." (Jaj szegény fül, szegény logika ! Ez a stylus ! Kész büntetés ilyen stylban irt nyilatkozatot végig olA

rasni a .,finom érzékű olvasónak!") Tisztelet a tisztelt olvasónak és finom érzékének, de hiszen a Szemle eleitől fogva éppen a személyeskedő polémiát űzte, abban dolgozik most is, az a különlegessége. Ez Szeberényi speciálitása, a mivel hírhedtté vált ! Ezért kapott már sokszor erős leckét más lapokban is ; ezért intette meg annak idején Fabiny Theofil, kerüteti felügyelő ; (onnan tudom, mert a levelet nekem valamikor maga Szeberényi olvasta föl, gúnyosan fitymáló megjegyzésekkel;) ezért mondott le a Szemle szerkesztői címéről, néhány jóakarója ismételt sürgetésére; ebben remekel most is, a mint mindjárt kimutatom. Az tehát csak' szónoki togás tőle, ha azt mondja, hogy polémiával nem akarja finom érzékű olvasóit untatni. Akarja biz ő, untatja is eleget, Éppen az a célja, az az öiömel Ugyanis a „finom érzékű" olvasókat már a következő számban ilyen finomságokkal „untatja" Szeberényi (nevét is aláírva, azt tehát nem tagadja le — talán) ,,bőszülten nekem ront, jeles férfiú Sch. (persze gúnyosan, mert Szeberényi jelesnek komolyan senkit sem ismer el magán kivül) ez a gőgös és elbizakodott emberke, (ugy látszik, ki nem állhatja a tanárokat már diákkorától kezdve!) sárral dobál, a sár, melyet friesteréhez méltón (ez pedig én volnék !) a gyanúsítás posványában felszedett (ejnye de finom érzék;) nem ismeri, ha azt hiszi, hogy olyan Sch. kaliberű egyénekkel, kikkel minden utcasarkon találkozhatik, szóba áll ({. i. Szeberényi,) a zászlótartó alatt nyögdécselő (!) szamarat (!) támadnám, (látszik-e ezen, hogy Szeberé-