Evangélikus Egyház és Iskola 1903.

Tematikus tartalom - I. Értekezések, jelentések, megnyitó beszédek - Paulik István. Az instenitszteletek egyöntetűsége az ev. egyházban, tekintettel a temestési szertartásra

Remélhető, hogy a kerület le fogja vonni a konzequentiát azon beismert tényből, mely szerint a békéscsabai egyháznak „feltétlenül szüksége van a lelkészi teendők megfelelő végzése céljából a káplánokra," — s addig is, mig nevezett egyház lelkészeinek számát szapoiritaná,— nem fogja megengedni, hogy a jelenlegi lelkészek által teljesített munkatöbblet diját, az egyház maga számára visszatartsa s abból tőkét gyújtson. Mert ez az élelmességnek oly kirívó példája •volna, melynek párját az egyházak történetében Hiába keresnők! A másik érdekelt lelkész Szeberényi Lajos Zs., — a m«ga személyére nézve feltétlenül, vagyis a káplántartás kötelezettségének fenntartása mellett lemondott, — az oldala mellett rendszeresített kápláni állás üresedésének idejére — a káplántartási dij iránti igényéről. Ebben meg van jelölve az út és mód, mely szerint az egyházkerület igazságosan és méltányosan megoldhatja ezen, minden látszólagos bonyolultsága mellett is oly egyszerű kérdést. Csakhogy magában ez önkéntes lemondás tényében ki van fejezve az, hogy ahhoz a jövedelemhez az egyháznak semmi jogos igénye nem lehet. És vájjon nem-e helyesebb volna, ha az egyház ezen, ót meg nem illető időközi jövedelmet nem tartaná vissza a maga számára, hanem azt az egyetemes nyugdíjintézetnek szolgáltatná be, a hová az összes lelkészi állomások után befolyó időközi jövedelmek beszolgáltatandók ! Így az egyház sem teuné ki magát annak a gyanúnak, hogy a lelkészek kényszerhelyzetét ki akarja használni a maga javára. A leikészeknek is mód adatnék: díjtalanul többet dolgozni nem kenyér adó gazdájuk, hanem az ö zvegyek és árvák javára. Pedig tudjuk, hogy „a tiszta és szeplőtlen istentisztelet az Isten és Atya előtt ez : meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban 1 « (Jak. 1, 27.) VBBITAB. Az istentiszteletek egyöntetűsége az ev. egyházban, tekintettel a temetési szertartásra. Irta s a tiszavidéki ev. egyházmegyei lelkészi értekezleten 1903 juo. 9-én Mernyiken felolvasta; PAULIK JÁNOS nyiregyházi ev. lelkész. Nagytiszteletű lelkészi értekezlet! Az egy év előtt tartott papi értekezletünktől azt a megtisztelő megbízást kaptam, hogy a fenti tétéiről értekezzem s ez által itt bizalmns körünkben bizonyos eszmecserere adjak alkalmat, a melyből aztán közösen leszűrjük magunknak az egyházi élet egyik legfőbb megnyilatkozási alakjára: az istentiszteletre vonatkozó álláspontunkat. S midőn e tétel vitatásához hozza togok, önkénytelenül is az a kérdés tolúl elém : vájjon az istentisztelet, az istentiszteleti szertartás egyáltálán képezheti e vita tárgyát? Lehet-e bárminemű eszmecserével hozzányúlni annak kimért s egyszer már lerakott pilléreihez? Nem áll e ezen szent, vallási actus ajtajánál az az éu:i cherub, a ki lángpallossal a kezében ott állott a paradicsom ajtajánál, tiltólag mintegy azt mondva: „ember, ide belépned nem lehet ; ember itt érintened semmit nem szabad." Az a nézetem, igen tisztelt értekezlet, hogy fontos és szent dologrol lévén szó, az ember vesse le saruit, mielőtt e területre belepne; de azért nekünk, lelkészeknek, kik a gyülekezetek hitéletének gondozóiúl s őreiül, nem különben az istentiszteietek vezetőiül rendeltettünk, nem csak szabad ezen szent kertbe belépnünk, de sót kötelességünk is benne időközönként körültekintenünk, mélyreható vizsgálatot tartanunk a célból, hogy lássuk, ha vájjon ékesen és jó rendben tórtennek-e benne mindenek; ha vájjon nincsenek-e ott valami fattyú hajtások, a melyek e szent actusba bele nem illenek; s másrészről a futó idő nem hordott e be ottan valamit az elévülés porával ; a formák alkalmasak-e a benső szellem kifejezésére ; s az új idők, új viszonyok, új cultuia nem vetettek-e tel bizonyos igényeket, a melyek ottan kielégítést várnak és méltán remélnek? Egyházi életünkben egy a lényeg, a fundámentom, t. i. a Jézus Krisztus, állandó es örök s ezt illetőleg soha semmiféle eszmecserét, vagy alkudozást neui ismer, nem ismerhet; de amennyiben az evangyéliom közlési módja, a vallasi érzelmek nyilvá nulási alakja s igy az istentisztelet formája: emberi alkotás, az egyes korok igényeinek, miveltségének alávetett külsőeég, mi lelkipásztorok arról eszmét cserélhetünk, a felett szemlét tarthatunk, sót a mennyiben annak formáin bizonyos hiányokat, vagy túltengéseket vennénk észre, változtathatunk is. S ez a meggyőződésem bátorított fel engemet arra, hogy kitűzött tételemhez a biL