Evangélikus Egyház és Iskola 1902.

Tematikus tartalom - Értekezések név nélkül - Az 1848. XX. t.-cz. országgyűlési tárgyalása

a jogegyenlőség és viszonosság s az autonómia érdekének sértetlen megtartása ós megóvása mellett, igazában véve mellékes. S nevezetes dolog, hogy e tekintetben a r. kath. képviselők, különösei] pedig a néppárti Hortoványi és Osernoch kanonok sokkal helyesebben Ítélték meg a szőnyegen lévő dolgot, mint akár a miniszter maga, akár a protestáns képviselők. Hortoványi helyesen emelte ki, hogy addig, mig a felekezetek egyenlősége és viszonossága az 1848. XX. t.-c. alapján megoldva nincs, e törvény 3. §-ának végrehajtására rátérni nem lehet. Ezért az 1848. XX. t.-c. elbírálásánál a felekezeti ós pártpolitikai érdek kizárását kívánja s azt egyenesen a jog és igazság kérdésének tekinti. Hasonlókép nyilatkozott Osernoch kanonok is. E beszédek, melyeknek hátterét is látjuk ugyan, figyelmeztethették volna a Szentiványi-fóle felíogású politikus protestánsokat, hogy milyen szempontból kellett volna ezt az életkérdést elbírálni. Hogy a miniszter utóbb megváltoztatta merev álláspontját, s kilátásba helyezte a segélynek a felekezetek meghallgatásával történő törvényes biztosítását, azt. az ügy barátai küzdelmének eredményéül tudjuk be. Szentiványi is ehhez alkalmazta későhb felfogását, csak abban az egyben tévedett ismét őméltósága, hogy a hazai protestánsok „legnagyobb baja" a nagy Ne tessék azt hinni, mert ezt csak kibírná valahogy a mi jó népünk egy kis támogatással, hanem a „legnagyobb baja" az< hogy nincsenek többé igazán lelkes vezetői, hogy belesodorják a politika küzdelmeibe, hogy „patronusainkat" tekintve is igazán csak „beszélő egyházzá" lettünk. S e tekintetben a vitának kétségtelenül üdvös eredménye lehet az, hogy ezt a tanulságot a jövendőben értékesíthetjük. A vita folyamán a megoldás módjára vonatkozólag is találtunk megszívlelésre érdemes javaslatokat. Hogy a szekularizációt protestáns oldalról erélyesen és többszörösen visszautasították, igen helyesen cselekedték ügyünk előharczosai. Ki kellett domborodnia annak, hogy a protestánsok nem akarnak senki megkárosítása révén előnyökhöz jutni, még ha olyan igazságos előnyök is azok. Mit tesz az állam az egyházi javakkal, ahhoz nekünk semmi közünk, mi csak azt kivánjuk, hogy a vallásegyenlősóg felséges nagy elve alapján tekintsen minket is csakugyan édes gyermeknek és ne pusztán tehervonó mostohának. Azért helyesen kívánta Bizony Ákos, hogy „kérjük, kívánjuk, sőt követeljük, hogy a prot. egyházaknak adassék legalább annyi, a mennyit ók kulturális célokra az állam helyett az állam nevében költenek!" Tehát még csak nem is többet, mint a mennyit az államnak kölcsön adunk. S hogyan tudhassák meg e tekintetben a szükséglet mekkoraságát, arra nézve helyes módot ajánlott Ragályi Béla, hogy t. i. írassék össze az egyházi és iskolai szükséglet, a mennyit a prot. egyházak közönsége évenként kiad. A viselni képes összeg levonása után fedezetlenül maradó többletet törvényben biztosítva térítse meg évenként az állam. Valóban olyan minimális követelmény, a mely az 1848. XX-ban kimondott jogigényeknek meg nem felel. De hát nem pénzre vágyik a magyar protestantizmus, hanem jogainak tiszteletbentartására, méltányosságra, igazságra. S a vita legnagyobb értékét ós legfontosabb eredményét ebben az erkölcsi nyereségben kell látnunk. Ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar protestantizmust sohasem lehet kicsinyes érdekek hajhászatával, tolakodással, kelletlenkedéssel megvádolni, s még világos jogai követelésénél is a hazaszeretetet mindenkor fékezni képes életbevágó s igaz igényeit, hogy túl ne terhelje az ország anyagi erejét s ne látszók követelőnek. Magának a szegénységnek kissé hangos kiemelése is csak ebből a szempontból fontos és értékes. Láthatja belőle az egész ország, hogy a protestantizmus évtizedeken át szó nélkül tűrte nyomorúságát és nyugalmasan várta, mikor ébred fel az édes atya szivében az egyenlőképen osztó szeretet természetes érzelme, s csak akkor nyilt panaszra ajka, a mikor már úgyszólván a betevő falatot is nélkülöznie kell. Anyagi eredménye a mozgalomnak egyelőre nem lett. De ez az erkölcsi eredmény maga után vonja az anyagit is. Mert elvégre is be kell látnia az államkormánynak, hogy felekezetivé, az államvallás szekórtolójává nem lehet, hanem az állampolgárokat valláserkölcsi életük minél erőteljesebb kifejlesztésére kell segítenie. Azért örök igazság az, hogy „minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs," a mely pedig csakis vallási talajon erősödhetik és nemesedhetik egyedül. Ezért minden egyes egyházat életképessé tenni a legfontosabb állami érdek. De itt különösen állami becsület is. Mert a meghozott törvények és törvényben kimondott elvek érvényre emelése az állam becsületének a dolga.