Evangélikus Egyház és Iskola 1902.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Stettner Gyula. Néhány szó az uniö kérdéséhez

nek tárgya lenni. Mert „a hit az olyan dolgoknak valóságok, a melyeket reményiünk ós a mely dolgok nem láttatnak, azoknak bizonyos mutatójuk,* .Zsid. 11. 1. Hogy annak látható megvalósítására törekedjünk, a mit szent meggyőződéssel hiszünk, az a hitnek szükségkópeni folyománya. Ifjabb korunkban tán a közeli jövőben láttuk már a keresztyén vallásfelekezetek óhajtott egyesülésének megvalósulását. Azt képzeltük, hogy nem kell ahhoz más, csak egy kis jóakarat, hogy az egyháznak egymástól elszakadt tagjai, — de különösen az ág. hitv. és a helv. hitv. (a mint akkor neveztük) evang. egyházak egy testté összeforrjanak. De úgy jártunk ezzel, mint a szivárvány után szaladó gyermek. Ugyanabban az arányban távozott tőlünk a szép képlet, a melyben hozzá közelebb jutni törekedtünk. Tapasztaltunk, tanultunk. A multak történetei megtaníthatják sok mindenfélére azt, a ki belőlük tanulni akar. De az a magistra vitae folyton azt is bizonyítja, hogy igen kevesen vannak, a kik belőle a jelennek megfigyelésére, megítélésére tanulságot meríteni hajlandók. Ha kissé magasabb szempontokból igyekszünk a különféle keresztyén vallásfelekezetek alakulását és fejlődését szemlélni, azt látjuk, hogy nem puszta emberi egyoldalúság az egyéni felfogáshoz való csökönyös ragaszkodás, az eltérő vélemény iránti türelmetlenség okozta úgy a reformáczió évszázadában, mint már ezer esztendő vei korábban is a szakadásokat az egyházban, hanem egy „vis major", egy az emberi egyéntől független, de mégis az emberi egyén által működő ós azt magától függésben tartó lelki hatalmasság. Feltűnik az előttünk kivált akkor, a mikor látjuk, hogy az egyéni működésben a tervszerűség igenis korlátolt mértékben volt meg. Csak bizonyos eredmények elérése után visszatekintve úgy látjuk az események ós cselekmények lánczolatát, mint a melyeknek az ok ós okozat szükségszerű összefüggése szerint máehol alig leheteti volna kiindulniok. mint a mib ól kiindultak. Mikor Luther a maga 95 tételét a wittembergi vártemplom ajtajára szögezte, nem lehetett szeme előtt sem a wormsi, sem az augsburgi birodalmi gyűlés ; ó nem akart a római egyházból kiválni, nem is akart a pápa ellen támadni, csak visszaéléseket akart megszűntetni. Csak mikur már látjuk Augsburgot, akkor jövünk annak szemlélésére és tudatára, hogy a wittembergi ós a wormsi előzmények nélkül az augsburgi hitvallók határo zott fellépése lehetetlen. Luther maga is minden lépten-nyomon annak határozott tudatában volt, hogy a mit ó mű vei, nem az ő műve, hanem az Istené. Hogy mennyiben és mily mórtékben tapadhatott azután emberi gyarlóság az Isten művéhez, melyet kiválasztott eszközei által alkotott, arra nem kívánnék* ezúttal kiterjeszkedni. Csak arra kívánnám irányítani a figyelmet, hogy hasunió tüneteket találunk más reformátoroknál is. Kezdték azt, a mit kezdeniök kellett (a Lélek kényszer hatása alatt,) de hogy mi legyen e kezdetből : arról maguknak sejtelmök sem volt És ha előre sejthették volna mind ama nehézségeket, a melyekkel meg kellett küzdeniök, alighanem a kezdettől is elmúlt volna bátorságuk. Ebből immár azt következtetjük, hogy nem emberi önkényből van az, hogy az ágost. hitv ez. egyház mellett is elkülönítve áll az ev. ref egyház. Mindegyik felekezetnek az eddigi fejlődés folytán megvan a maga sajátos feladata, a melyet megoldania kell. Egyik sem mondhatja, hogy feladatát máris megoldotta, a saját kialakulását befejezte volna. Ha most sikerülne az „Erd, prot. lap" által óhajtott uniót létesíteni, igy igen problematikus nyereség mellett az a sajátos kialakulási folyamat, mely az egészséges fejlődés követelménye, meglenne akasztva Az unió rövid mámorából vissza kellene térni a reparátióban végzendő munka folytatásához. Mennyi munka vár még mindegyik egyházra a liturgia, a tudomány, a hitben munkás szeretet mezején, arról sok szó eshetnék. A ki a saját egyháza múltját ismeri, azt mindezekre figyelmeztetni nem szükség; a kinek pedig történeti érzéke nincsen, annak hasztalan fejtegetnók e thómát részletesebben. Azt hiszem, hogy a poroszországi unió mintájára uniót nem kiván senki magyar hazánkban. Pedig elég messziről látnók a porosz viszonyokat, hogj a nagy távolság miatt az árnyak túlságosan feltűnők ne legyenek. De épen a porosz unióból sokat tanulhatunk arra nézve, mily úton nem vezethetnek kivánt eredményre az egyesitósi törekvések. Poroszországban az uniót hatóságilag ós hatalomszóval csinálták. A hol egészséges ós valóságos unió akar létesülni, ott magából az egyházból kell az iránytadó törekvésnek kündulnia; magában a gyülekezetben meg kell előbb érlelődnie a tudatnak, hogy itt az ideje az unió megalkotásának ; a mikor az uniót felülről meg akarták csinálni, akár legyen király, akár püspöki conferenczia, akár zsinat, akár egyházegyetem a csináló mestere, az unió vagy egyáltaljában nem fog sikerülni, vagy ha sikerül is, nem lesz benne se köszönet, se áldás. Poroszországban az uniót tulnyomólag politikai érdekből csinálták. Nem azért kellett az unió, mivel az egyház annak szükségét érezte volna, hanem mivel a két egyház egyesülve tekintélyesebben repraesentálhat. Hasonló érdek nyilvánul azoknál, a kik manapság magyar hazánkban az uniót óhajtják. A hatalom, befolyás, tekintély érvényesítése Rómának volt ugyan mindig érdeke; de a mi felfogásunk szerint az evang. keresztyén egy-