Evangélikus Egyház és Iskola 1901.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Mayer Endre. A belmissiói egyesületekről

azt azzal a czélzattal teszik, hogy belőlük annál elkeseredettebb ellenségeit neveljék fel a hazának, miért, hogy egyházi gyűléseikről kitiltják a magyar szót, miért, hogy ha egyházi gyűlésen felsőbb fórumok magyar nyelvű átiratai lennének közlendők, azokat felolvasni nem engedik, vagy egyszerűen (talán adott utasilásra) ott hagyják a hivek a gyűlést és ehhez hasonlók?! És mindez történik — nem Cseh- vagy Oroszországban — de Magyarországban, a magyar szent korona nagyobb dicsőségére. Sokszor halljuk arról az oldalról: vagyunk mi olyan hazafiak, mint nem egy chauvinista magyar és szeretjük mi is a hazát. Csakhogy persze mit értenek ők a haza név alatt, a földet, a geográfiái fogalmat tán igen, de a haza mai társadalmi fogalmát nem. Jellemző e tekintetben egy magyarországba bevándoríott szegény, de itt meggazdagodott cseh atyafi nyilatkozata, a ki persze, mert módja van, külföldre küldi fiát nevelésbe, (hogy ott mint magyar földbirtokos fia brillírozzon) s ezt úgymond azért teszi, mert nem akar fiából magyar betyárt nevelni. Mert ennek a fajnak úgymond el kell pusztulnia ! . . . A mult századokban — a közös nyomás következtében-e, mily szépen megfért a magyar és tót testvér egymás mellett. A Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak idejében nem kérdezte a trencsóni, liptói, árvái tót, magyar-e az a zászló, a mely vallásának, hitének védelmére kelt : kezetfogtak magyar ós tót s közös erővel űzték az ellent. Azon kor szokása szerint a latin lóvén a hivatalos nyelv, senki sem panaszolta fel a latin nyelv uralmát. A zsolnai zsinat kánonjait latin nyelven hozták és soha egy panaszhang nem emelkedett, mintha tót atyánkfiaival szemben valamai sértés történt volna. S most midőn ugyanez egy mindenkinek sokkal hozzáférhetőbb nyelven történik, meg nem szűnnek a testvérietlen gyűlölködések, élesebbnél élesebb tiltakozások, kihivó sértegetések. Mégis csak más hátterének kell e viselkedésnek lennie, mint az a bizonyára midnyájunk által féltett autonómia. Tót atyánkfiai jó lutheránusoknak tartják magukat. A jó lutheránismusnak s általában az evang. egyháznak pedig az az ismérve, hogy minél jobban megközelítse az ős keresztyén egylaáz életmódját és szervezetét. Tudjuk, hogy az ős egyházban szintén különböző nyelvek voltak, ott volt a kihalásban levő zsidó, a görög, a római-latin s ezek árnyalatai. És mégis milyen békés egyetértésben éltek egymással, mert a mi fő, megértették egymást. Pedig nem is értették egymás nyelvét. Ámde azért adattatott az Isten Lelkétől némelyeknek bölcsességnek beszéde, némelyeknek különböző nyelvek nemeinek tudása, némelyeknek pedig nyelvek magyarázások. Ez utóbbi két ajándékból hála Istennek kijut bőven tót atyánkfiainak is. Nem is lenne egyébre szükség, mint hogy e tálentumaikat is az egyetértés ápolására forgassák. Igaz ugyan, hogy „az én országom nem e világból való" — de mi éppen evangéliomi álláspontunkból kifolyólag a Krisztus országát e földi országban akarjuk létesíteni s mert ez az ország magyarország — hazánkban az evangélikus egy ház a magyar nyelvet nem nélkülözheti, bármiként is fájjon ez tót ajkú atyánkfiainak. A gyülekezet nyelve ám legyen a tót, a német a vidék szüksége szerint, de ha a soknyelvűség mellett közös érintkezési nyelvet keresünk, ez Magyarországon más, mint a magyar nem lehet. Ha ezt tót atyánkfiai megértenék. Ám ez az egy az, a miben egymást megérteni nem fogjuk. Hogy miért, erről a legközelebbi alkalommal. A belmissziói egyesületekről Visszonválasz Raffay Sándornak Azok után a czikkek után, a melyeket e laphasábjain a belmissziói egyesületek kérdésében Raffay kartársammal irtunk, azt hiszem e lap minden olvasója hiábavalónak és meddőnek találná minden fáradozásomat, a melylyel Raffayt meggyózni akarnám. Mert, a mikor előre kijelenti, hogy mi ketten egymással nem egyezünk, mert nem egyezhetünk, pedig minden ellenzése dac/ára nincs köztünk lényeges különbség az ő teljes meggyőzéséről s a meggyőzés lehetőségéről le kell mondanom. Ez az állásíoglalása lehetetlenné teszi, hogy felvilágosítás s közös eszmecsere alapján világossá tegyem, mennyire alaptalan és indoko latlan az a félelem, melylyel a belmissziói egyesületek iránt viseltetik s mennyire téves az okoskodása egy közös prot. belmissziói egyesület alakítására nézve. S könnyen mondhatok le a meggyőzés reményéről, mert a tapasztalás s az idő azt hiszem nem sokára nézetének megváltoztatására fogja vezetni. Mind azáltal szükségesnek tartom, hogy utolsó f