Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Szókratész

denütt segítségül, a hol valamely elme vajúdott... Már pedig a böleseség csirái — mint mondottuk — minden elmében benn vannak. — Sokrates hát mit tesz? Korán reggel felkel, s elsó dolga kimenni a vásártérre a fazekasok, vargák, fuvarosok, szatócsok, s adó-vevő nép közé s szóbaállt bárkivel bármily dologról. Azután elment az ifjúság játszótereire s iskoláiba a lykeionokba, gymnasiumokba s palestrákba s ott mindjárt ezeket fakgatta . . . Most ott látjuk a köz-sétányokon, majd a törvényszékek előcsarnokaiban, szóval mindig és mindenütt emberek között. Az utcza volt az ó igazi eleme, a nyilvánosság a tápláló levegője. „A mezők ós fák odakünn nem tanítanak engem semmire, de igenis az emberek a városban" — mondogatta s Athént nem is hagyta el soha. — Az embereket kereste mindig és az emberben — az embert. A kibe belebotlott, ez bizonyos lehetett felőle, hogy Sokrates megállítja . . . Egy alkalommal egy szűk utczán szembe jött vele egy ifjú, Sokrates nyomban görcsös botjával eltorlaszolja előtte az utat s azt kérdezi, hogy hol árulják itt a jó kenyeret, sajtot ... az ifjú megmondja. „Hát a nemes és jó embereket, mondd, „hol nevelik itt?" Az ifjú elpirulva feleli, hogy biz ezt ő nem tudja . . . „Nos hát -— kövess engem és tanulj" ... S ez órától fogva Xenophon, mert ez volt a kérdezett ifjú, Sokratesnek mindhaláláig leghűbb tanítványa maradt . . . A kit aztán elfogott, azt el nem is bocsátotta addig, a mig alaposan ki nem faggatta s meg nem puhította. Különösen szeretett azokkal kötődni, a kik magukat művelteknek, tudósoknak tartották. Hogy hát ő bizony tanulni akar tőlük. Tárgyat keresni nem kellett, az alkalom, a beszélgetés mindig megadta, s mikor rábukkant, Sokrates naiv őszinteséggel bevallotta, hogy ő bizony e dologban tájékozatlan : felvilágosítást kórt. — Az ipse lépremegy — és buzgón magyarázni Kezd. — Sokrates néhány kérdésére gyanútlanul megadja a helyeslő választ, s aztán csak természetes dolog, hogy az igy helyeselt tételekből levont következtetéseket is elfogadta . . . Hanem e pillanattól aztán el volt veszve. Mert Sokrates most nagy logikai erővel, szellemes ós agyas finomsággal, némelykor vakmerő álokoskodással is, oly hálót font — melyből az többé magát ki nem ránthatta — s végül is habozva, megszégyenülve vallotta be tévedését, vagy hagyta ott faggató — tanítványát... Sokrates pl. ott állott tovább a nevető csoportban látszólag nem is gondolva arra, hogy felkért tanítóját nevetségessé tegye (Lewe?.) Az a szelid tudatlanság és tudnivágyás álarcza, a melylyel fellép, hogy majd tudására büszke áldozatát rettenetes keresztül-kasúl való vallatásaival vélt tudása haszontalanságáról meggyőzze s az igazságnak újból való keresésére utalja : íme ez az a hires Sokrates, gúny, a mely ama szellemi bábászattal együtt az ő párbeszédes tanitásmódjának oly sajátságos s elbűvölő zamatját képezi. Ott őgyeleg pl. a királyi tornácz körül, hol a bűnperekben Ítéltek s egy főpappal Eylyphrónnal találkozik. — „Mi dolog ez, Sokrates hogy a lykeionbeli társalgást elhagyván, itt időzöl — csak nincs tán pered?" — de van ám, Eülüphrón, ós pedig nem is per, hanem bűnper 1 — „Mit mondasz?! Még bizony valaki vádat emelt ellened, mert, hogy te vádolnál valakit, lehetetlen!" — „Nem is én!" — „Hát akkor csakugyan más vádolna téged?" — „Úgy van!" — „És kicsoda?" — „Magam sem ismeiem azt az embert, Eülüphrón. Úgy látszik valami ifjú az, ha nem csalatkozom, Meletosznak hijják. Pittisz községbeli —ha tudsz valamit pittiszi Meletoszról — nyilván hosszú hajú, nem nagyon szakállas ós fitos orrú..." (Mennyi lenézés, mennyi finom gúny az éretlen fűzfa poétával szemben, ki ellene vádat mert emelni ! Mert ez a jelenet már Sokrates tényleges bevádoltatása után játszik.) — „De hát milyen váddal lépett fel ellened?" — kérdi tovább Eülüphrón, s Sokrates elmondja, telve finom iróniával Meletosz ellen, hogy bizony súlyos a vád, s Meletosz derék fórfiú, hogy a várost ily mételytől meg akarja szabadítani, mert hát Sokrates nem kevesebb bűnt követett el, mint hogy az isteneket gúnyolja s az ifjúságot megrontja. — Eülüphrón megnyugtatja, ne féljen, nem lesz komoly kimenetelű a dolog ... „De nini Eylyphrón, hát neked miféle pöröd van?" fordul most hozzá Sokrates. „Üldöznek, vagy te üldözöl valakit?" — „De én üldözök!" — „Ugyan ós kit?" — „Apámat!" — „Apádat, jó ember?" — „Az ám!" — „S ugyan mi okon?" — „Emberölés miatt, ó Sokratesz I" . . . Sokrates csodálkozik, mire Eülüphrón elmondja, hogy atyját egy rabszolgájának halála terheli, a kit megkötöztetvén, egy verembe csukatott s ott felejtett, hol az elpusztult. — Neki tehát most vád alá kell helyeznie saját édes atyját, mert ezt követeli a szentséges isteni törvény. — Sokrates most dicséretekkel halmozza el Eülüphrónt s