Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Szókratész

5-2 Szókratész. A „Protestáns Esték' harmadik cyklusán (1898- böjt) felolvasta Pozsonyban Stromp László theol. akad. tanár. (Folytatás és vége.) Ily jellem, a mely egy minden fényessége daczára is corrumpált társadalomban a maga függetlenségében akart derék lenni — ter mészetes, hogy nem szívesen elegyedett a mind demagógabb jellegű államügyekbe, a melyeket gyakorta kíméletlen bírálat alá vett s kigúnyolta az atheneieket, kik az államkormányra s a törvényhozásra egyedüli qualificatióúl a „babozást" állapították meg, (a hivatalokra t. i. babbal szavaztak.) — Ámde azért hazafikötelességeinek teljesítésében — esküjéhez hiven — hű volt a példánybzerüségig. — Mint harczos, rettenthetlen bátorságot tanúsított, a peloponnesusi háborúban 3 csatában vett részt, — Potideánál az ifjú Alkibiadéssel együtt küzdött. Az ifjú a csata hevében sebet kap, elesik s nyilván ott marad, ha Sokrates saját testével nem védelmezi meg és pedig oly sikerrel, hogy Alkibiades fegyverestül menekülhet a csatahelyről. — Csata után a vezérek azon tanakodnak, hogy nielyikőjöknek adják a hadi kitüntetést ós Sokratész úgy feldicséri ifjú bajtársát, hogy ennek jut* tatja azt, a mit maga érdemlett meg. — A szerencsétlen deliumi ütközetben ő a legutolsók között volt, kik a harczmezőt elhagyták s mig a többiek hanyatthomlok futottak, ő a vezérrel Lakhészszel együtt folytonos küzdelem között nyugodtan hátrál, raignem az ifjú Xenophont lováról lehanyatlani látja. Odarohan s ifjú barátját, ki a kimerüléstől rogyott össze, vállaira veszi és úgy msnekiti ki a csatából. Ekkor mondta Lakhész : „Athénéről a deliumi súlyos csapás bizonnyal elmaradt volna, ha a többi katonaság is úgy viselte volna magát, mint Sokratész." . . . Halálmegvető harczi bátor, ságánál azonban tán még nagyobb erkölcsi bátorsága, a melyet a zsarnoki tömeggel, avagy a demagóg népvezetőkkel szemben tanúsított. 406-ban az 500 ak tanácsának tagjává választatván sors által, épen az napra lett ugyancsak sors által tanácselnökké, a melyen az ötszázak az argimusaei csata után a győzelmes admirálokat azért akarták elitélni, mert ezek a halottaknak összeszedéséről, eltemetéséről nem gondoskodtak. — A prytanok, élükön Sokratessel, eleinte ellenszegültek a népnek, mert — bárha a halottak el nem takarítása nagy bűn is, de a tengernagyok beigazolták, hogy összeszedésük a vihar miatt lehetetlen volt : ámde a nép zúgott, követelt, halállal fenyegetőzött, mire a prytanok is meghajoltak — csak Sokrates maradt hajthatatlan. — Mint biró igazságot szolgáltatni s nem igazságtalanságot elkövetni volt ő ott hivatva ! És daczára az ostromló áradatnak, megállt rendületlenül s a szegény vádlottakat megmentette —- egy napra; mert másnap más lett az elnök s az kimondta a halálos ítéletet . . . Más alkalommal meg a 31 zsarnok őt ötödmagával Salamisba küldte Leonért, hogy hozzák Athénéba, a hol ennek veszte el volt határozva. — A4 elment — de Sokrates nem ! Eletével lakolt volna e bűnéért bizonnyal, ha a zsarnokok hirtelen el nem buknak. Valóban cseppet sem csodálkozhatunk, ha ily viszonyok között egyáltalán nem vágyott a polgári életben való szereplés babérai után . . . Nemesebb kötelességet tűzött maga elé, hona ifjúságának egy jobb jövő számára való nevelését. „Ha én jó polgárokat nevelek — úgymond — akkor megsokszorozom szolgálataimat a haza iránt." Hogy pedig ezt tehesse, nem cselekedett úgy, mint a sophisták, nem bérelt külön helyiséget, a melyben tanítványainak a maga kész bölcsesógét drága pénzért kitálalja : ó nem ; az ő egész bölcsesége csupán annyiból állott, hogy belátta, hogy semmit sem tud s hogy minél mélyebbre halad az ismeretben, annál kevesebbet tud . . . Meggyőződése volt az is, hogy az igazság megismerésén — lelki természeténél fogva mindenki képes, s hogy arra kinek-kinek magának kell eljutnia, a minek azonban elengedhetlen alapfeltétele az. hogy kiki — és bármi tudósnak tartsa is magát, elsőben is meggyőződjék arról, hogy ő sem tud még semmit, hogy legnemesebb életfeladata az igazságra, a világosságra való szakadatlan sóvárgó törekvés. — Sokrates azért valójában nem is tanítani, de polgártársaival, az ifjúsággal együtt tanulni akart, velük együtt keresni az igazságot. Meggyőződése volt, hogy az emberi elme igazságokkal terhes, s csupán az a feladat, hogy ez igazságokat napfényre hozzuk. — E feladatot ismerte ő fel élete czéljának s azért humorosan — anyja hivatása után — bábának nevezte magát, kinek egyetlen dolga, hogy a vajúdó elméknek a gondolatok megszülésében segítségére legyen. — Természetes, hogy igy Sokrates a maga bábaművészeivel nem szorulhatott valamely intézet négy fala közé, de mint lelkiismeretes bábának ott kellett lennie min-