Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Szókratész

(Síi igazságra, új erkölcsre volt szüksége: akkor fellépett az a csodálatraméltó ember s nem is lett volna a történelem következetes, ha ennek az embernek szinte megváltás számba menő munkájáért nem juttatta volna a bor által a — méregpoharat . . . * * * Sokrates tulajdonképen szobrásznak készült. A hagyomány emlitést is tesz egy szobormű véről, a Grácziák csoportjáról, a mely a Propyleumok feljáratát századokon át díszítette volna, azonban ugyancsak a hagyomány szerint egy gazdag athenei polgár, Kriton, felismerve benne a kiváló bölcselót, elvonta ót a szobi ászműhely tói s arra késztette, hogy az ifjúság tanításával foglalkozzék. Hogy e Kritonnal Sokrates később bensőbb barátságban élt, az kétségtelen tény; hogy azonban a tanításhoz annak ösztönzésére fogott volna, lélektanilag kielégítő motívumnak nem tarthatjuk, mert egy Sokratest nem egy, — bármily befolyásos barát szava, de a korszellem intése s saját benső lelkülete tehették csak azzá, a mi lett. Q

! nem volt iskolaszerű értelemben vett philosophais; rendszert nem adott, nem teremtett. Kora sophistáival együtt tisztában volt avval, hogy az előző természetbölcselet, mely a lét nagy problémájával foglalkozott, valójában nem egyéb, mint a Sysiphus kövének görgetése, a mely midőn vele az elme csúcsra jut, nyomban a mélységbe viszszagurul. Meg aztán úgy vélekedett, hogy a természet titkainak kutatása az embernek nem sokat használ, mert ezért épen nem lesz jobbá, bölcsebbé . . . Különben is minek kutassam én a természetet s emészszem fel e magában megoldhatlak kérdés vizsgálatával minden időmet s erőmet, holott még önmagamat sem ismerem, a ki pedig sokkal közelebb vagyok magamhoz, mint a kövek, a fák, a csillagok . . . „Ismerd meg tenmagadat" — mondja a delphosi jósda felirata; lám az istenek maguk intenek, hogy forduljunk már a hosszú, kifelé való kalandozás után vissza ^magunkba s keressük ott kételyeink számára a bizonyosságot, az istenséget ... Az ő vizsgálatának tárgya tehát nem a külvilág, a természet, hanem a mi saját benső világunk, az ember, a lélek ... Itt — e titokteljes mélységben keresi ó az igazat, a jót; itt akarja a világosságot meggyújtani mások számára is, hasonló keresésre, /kutatásra sarkalva őket. Folytonosan kutatja a maga jó és rossz tulajdonságait, ugyanerre igyekszik késztetni másokat is s meggyózni őket, mint maga szentül meg van győződve arról, hogy az olyan élet, a mely e kutatásokat nem végzi, nem is élet, hanem az élet paródiája, nyomorúság ! A sophisták léha, önző egoismusával ós materialismusával szemben ime a maga is „sophistának" gúnyolt Sokratesnek mély erkölcsi individualismusa, a mely az önvizsgálat, az önmegismerés és önbírálat önmaga vállalta erkölcsi kötelezettségében s törekvésében fog szükségszerüleg megnyilatkozni. Ez erkölcsi komolyság és szigorral szemben minden, a mi az egyéni önzés érdekét szolgálja, teljesen háttérbe szorul: a lélek itt önmagával van egészen elfoglalva — s önmagából fogja önmaga számára napfényre hozni a megvilágosító, a boldogító igazságot. A mi tehát Sokratest különösen jellemzi: az, mondhatnók, a teljesen befelé, a lélek mélységébe irányított gondolkozásnak különös energiája, intuitiója. Plató beszéli róla, hogy egyszer, hadjárat közben, Potidea alatt, „elgondolkozván azon egy helyen állott reggeltől fogva s midőn nem találta ki, a min gondolkodék, nem hagyott föl vele, hanem tovább állva folytatta az elmélkedést. Már dél vala, midőn az emberek észrevették s csodálkozással beszélték egymásnak, hogy ime Sokrates valamin gondolkozik ott reggel óta. — Végre midőn este lett, délestinek elköltése után — volt pedig nyár — néhány ionbeli katona kivivé a földre terítendő ruháit s a hűvesben ki aludt, ki meg Sokratest leste, ha éjjel is ott fog-e állani. S ő addig állott, mig reggel a nap fel nem jött. Ekkor a naphoz imádkozván, elment onnan ..." Ezen mély intuitiv erejével függ össze nyilván a Sokrates lelkületének egy sajátságosan rokonszenves s érdekes vonása, a melyre ő felette gyakran hivatkozik, mondván, hogy őt lelkében gyermekségétől fogva valami sajátos isteni erő — daimonion — kisért, a mely rögtön felemeli szavát, mihelyt olyas valamihez akar fogni, a mit nem kellene tennie. Ilyenkor Sokrates rögtön engedelmeskedett neki és abbahagyta szándókát, ha pedig ez erő hallgatott, akkor mintegy az ellenség csendes helyeslését hallotta ki belőle — s úgy cselekedett. — Sokrates lelkének e sajátságos állapotát sokan pathologikus alapon igyekeztek magyarázni, azt állítván, hogy a nagy elmélkedő olykor