Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Költözés más hazába

magához mindig s mindenütt teljesen következetesén hirdeti, hogy a halál teljes megsemmisülés illetőleg, hogy minden változás között és mögött egyedül változatlan az anyag; ebből lett minden, •^ezé lesz minden. Csak kerüljön ki aztán e böl•cselmi tan az életbe, a hol a tömeg nem philosofál, hanem a létért való küzdelmet éli, a hol nincs érzék, sem megfelelő előmúveltség az anyag felett való akadémikus spekulácziókhoz, hanem veszik a dolgot, a mint hallják, azon érzéki jelentésében : s megterem nyomban az élvvágyó jelszó : „Egyél, igyál, mulass, holtod után nincs élvezet" s a hol ez elv akadályokba ütközik, ott megterem a legborzasztóbb vadállat, a homo bestia, melynek oly megrázó élettani rajzát olvashatjuk a nagy Zola ,,L' Assomoir," „La béte humaine" s egyéb társadalmi regényeiben. Miként egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít a materialismus felfogásához a modern Pessimismus, a melynek ragyogó, szinte megvesztegető dialektikájú szószólója Schopenhauer. E tan szerint a tudat, a melyben lelki életünk megnyilatkozik, csupán csak „a szerves élet származéka •és eredménye;" tehát miként a hang a hangszerrel, támad és múlik a testi szervezettel, a mely maga is, mindennek a mi körülöttünk, felettünk, bennünk mozog, létez és él, nem egyéb, mint csupán időbeli jelensége az örök magánvaló akaratnak . . . Mert a világ lényege szerint akarat ; a mi jelenség, tehát az egész világ, mint jelenség, pusztán képzet, a mi képzetünk. (1. főművét : „Die Welt als Wille und Vorstellung.") Ily értelemben a halál csupán az „időbeli jelenségeknek időbeli vége, mihelyt azonban az időt elvonjuk, semmiféle vég nincs többé s e szónak megszűnt minden értelme." (1. Schopenhauer „A halálról" czimű értekezését a „Philosophiai irók tára

8 II. kötetében. Budapest, 1892, 30 1.). Amaz akarat alatt nem kell egy subjectív erkölcsi akaratot, hanem egy objektív, öntudatlan elvet értenünk, a mely magától működik, mint pl. a nehézkedés törvénye, mondhatnók, a lét anyagi törvénye az, a melyen a jelenségvilág rendje alapúi. Ép ezért az akarat közelebbről „akarat az élethez," a mely meg van az egyedben úgy, mint a fajban ; amabban, mint „félelem az éhséggel és halállal szemben," ebben, mint „nemi ösztön ós az ivadékért való szenvedélyes gondoskodás." Jellemző azonban, hogy mig ez akarat az egyedben, mint a haláltól való félelem nyilatkozik meg, addig a természet e félelmet épen nem ismeri, mert neki az egyed csak a faj szempontjából fontos; s innen a kirivó ellentót, „fösvénysége között, midőn az egyednek felszereléséről van szó s pazarsága között, midőn a faj érdeke forog kérdésben." Mit neki egy a partra vetődött hal elpusztulása, avagy egy fa kidőlte, a midőn minden egyes halból avagy fából évenként ezer meg ezer ikrát és rügyet támaszt? . . S mit neki egy ember, midőn nemzedékek egész sorát támasztja nyomában? . Nem is az egyed él valójában, (hiszen ez — láttuk — „jelenség") hanem az egyedek végtelen sorozatában a faj. S a mi évezredeken keresztül meghalt, az nem a magánvaló volt, hanem ennek megannyi concret létalakja. „Nézzetek csak szét, tekintsétek például kutyátokat, mily jókedvű, mily nyugodt. Sok ezer kutyának kellett meghalnia, mig ő rá került a sor, hogy élhessen. De ama sok ezernek pusztulása nem érintette a kutya plátói eszméjét, az a sok meghalás legkevésbé sem zavarta azt. Ezért áll itt a kutya oly frissen és mint egy ősi eióben, mintha ez volna legelső napja s a legutolsó rá nézve soha el sem is következnék; szemeiből pedig a benne lakozó elpusztulhatlan elv villan felénk." „Hát mi halt meg évezredeken keresztül?" — kérdhetnók Schopenhauerrel (i. h. 30 1.) — sa felelet rá az, hogy „a" kutya nem, soha; csak mindig „egy" kutya .. . Mi marad meg hát a halál után ? — A faj. — Hát az egyed? Az elpusztul. Egész valójában? Nem; mert megmarad belőle az, a mi neki való lényegét alkotta s a melyet ő is tovább plántált, t. i. az „akarat;" de igenis elpusztul az öntudat, a mely, mint a szervezet functiója, pusztán a világhoz, mint képzethez, tehát a jelenséghez tartozik, s evvel együtt végét is éri. A halál tehát — Schopenhauer szerint — csupán a megismerő tudatot, a lelket éri; de a faj szempontjából épen annyi az, mint az egyed szempontjából az álom. Ez alapon „ha az emberek sürgését, forgását tiszta tárgyilagossággal, kedvező pillanatokban (midőn t. i. a tér ós idő sokszorozó üvegeinek működése pillanatnyilag félbeszakad) vesszük szemügyre, önkénytelenül is azon intuitív meggyőződésre jutunk, hogy az nemcsak mindig egy ós ugyanaz, hanem hogy a mostani nemzedék, igaz veleje és lényege szerint, állományilag teljesen egyazonos mindenikkel, a mely előtte létezett." (i. h. 52 1.) Ily értelemben én, a ki most „vagyok," csak annyiban „leszek," a meny-