Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Költözés más hazába

112 uyiben mindig , voltam" is . . Ilyforma hangulat ömlik el Petőfi következő költeményén : i „Halhatatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt — én emlékezem — Rómában Cassius valék, Helvécziában Teli Vilmos, Párisban Desmoulins Kamill . . . Itt is leszek tán valami8 Ilyformán szerepelteti Madách falansteri tudósa is az „Ember tragédiája" czimű halhatatlan művében (tizenkettedik szin) Luthert, Cassiust, Plátói, Michel Angélót, mint numerizált gyármunkásokat s ezekben, mint fajtypusokat, a melyek a spéciesek végtelen sorában űjból és újból felbukkannak; s általában az egész drámai költemény különböző Ádám -— illetőleg Éva — alakjaiban (a faraóban s a rabszolganőben, Miltiadésben avagy Keplerben s nejeikben, Sergiolusban s Júliában Tankrédben és Izaurában, Dantonban s az ifjú royalista mágnás nővérében avagy a megtört aggastyánban s a toweri kis lányban, a phalansteri anyában vagy az eszkimó nejében) mint speciesekben a férfiember és a nőember fajtypusát, s a faj fennmaradásának nagy gondolata az, a mely Ádámot végül a szikláról való leugrástól visszatartja. Schopenhauer szerint tehát egyéniségünknek a halál alkalmával való elveszte csak látszólagos veszteség ; holott nyereségnek volna az tekintendő, mert a halálban megszabadulunk attól, a mi csak jelenség, s igy lényegünket nem képezi. A ki az élet való lényét igy fogja fel, az Schopenhauer szerint „nem kér halhatatlanságot; szívesen akar igazán meghalni s nem csak látszólag; a létről^ a melyet mi ismerünk, szivesen lemond, bárha a mit annak fejében, a halálban nyerünk, semmi a mi szemünkben, mert létünk arra vonatkoztatva semmi." íme igy hajózik be végeredménybe a Schopenhauer pessimismusa, a buddhista „Nirvána" fekete öblébe s lesz a nyugat keresztyén kultúrájának mezején a buddhisztikus bölcselet veszedelmes szószólójává ... S hogy mily sikerrel, mutatja az, hogy már Párisban például két buddhista templom létezik. Materialismus, pessimismus bölcselő iskolái egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a lelket sorsa felől megnyugtassák ; ellenkezőleg, a nyersebb vagy betegesebb lelket könnyen a vallási vagy erkölcsi nihilismusba (Nirvána, anarchia) sodorják, a nemesebb léiket pedig a kétségbeesés örvényébe taszitják. Mert a léleknek {szűk e lét határa s sejtelmével folyton a végtelent fürkészi. Ez érzelemnek szinte megdöbbentő drámai erővel ad kifejezést a mai nagy bölcselő költőnk, Vajda János, az „Állatkertben" czimű fenséges költeményében, nem tudom megállani, hogy azt itt feL ne olvassam. „Szük palotáddal szemben meg-megállva Elnézem olykor szenvedésedet Allatország oemes fogoly királya, Á mint szabadulásod keresed. Jársz, kelsz, forogsz, alá-fel szakadatlan Fürkészve egyre a nyílásokon, Mint befogott ló a száraz malomban, Nem tudva megnyugodni sorsodon. Vigasztalódjál : itt e földi létben Megannyi élő, mind rabok vagyunk, Mint neked itt a vég, nekünk meg éppen A végtelenség gyötri bús agyunk. Gyorsabban, mint te ádáz börtönödnek Rázod kérlelhetetlen rácsait, Képzelmünk rezgő szárnyai verődnek A halovány tejút határáig, Sőt még azontúl, messze, mondhatatlan Távolságok felé röppenve el S kérdéseinkre, hol a vég : azokban Kétségbeejtő némaság felel. És mégis, tudva bár, hogy miad hiába. Elátkozott lélekként, hittelen, Rémtelt, örök, siket, Vak éjszakába Űz, hajt a kétely, fojtó sejtelem, Mig mindenütt szédületes örvényszól Asit felónk sietve : ne tovább 1 Lelkünknek im, lát'd a te rekeszednél Nem tágabb a véghetlen világ . . Nem, a lélek sohasem nyughatik, jár, kel

y forog, fürkészve szüntelen s ha a materialismus és a pessimismus meg nem nyugtatja, hát talán megnyugtatja az idealismus, az Optimismus . . . Avagy nincsen-e joga a mindenségnek s ezzel együtt önmagának a kórdóst a szellemi oldalról vizsgálni, épúgy, mint ezt anyagi oldalról a materialismus teszi? Megkisérlette ezt is s ez idealistikus iránynak legkiválóbb képviselője az újkor bölcselői közt a sokaktól megvetett, sőt utált, másoktól viszont szinte emberi mértéken felül magasztalt, az „istenittas" (Novalis) a „szent" (Schleiermacher) Spinoza. A mi valóban létez, a magánvaló minden dolgok örök változatlan substantiája, a természeti s szelleméletnek egyaránt örök alapja és lényege : az — isten. Nem az az Isten, a kit a keresztyén vallás imád, mert hiszen ez a világot teremtő személyes intelligentia, hanem az az isten, a kit Spinoza egyúttal „természet"-nek is nevez, mint a melynek az nem teremtője, mert lényege.